Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1949

bői volt ismert a televízió). Az irodalmi életet átszőtte a politika, a tanácskozásokon ott ültek az állam és a párt képviselői, s közvetlenül beleszóltak a napi vitákba, amelyek egy gyökeresen új irodalom és művészet megteremtését célozták, sűrűn és szüntelenül idézve a szovjet példákat. A szinte maradéktalanul központi ellenőrzés alatt álló sajtóban és könyvkiadásban azok az alkotások kaptak nyilvánosságot, amelyek ezt a folyamatot szolgálták. Témájukban a nép, a munkásság és parasztság hétköznapjait ábrázolták, s legfőképpen a munkát, amely - jelszószerűen - a „becsület és dicsőség" dolga lett, s amely úgymond átalakította, „tulajdonossá" tette az új uralkodó osztályt. Mindezen túlmenően alapvető követelménnyé vált annak az erőnek, az akkor nagybetűvel írt Pártnak a kiemelt bemutatása, amely e folyamatok mögött állt mint a társadalom és átalakulás fő-fő mozgatója és irányítója. - Végül, de nem utolsósorban: ha az előző periódusnál a baloldali művelődéspolitika meghatározó személyiségének a viszonylagosan toleráns és erősen elméleti beállítottságú Lukács Györgyöt emlegettük, úgy a „fordulat évét" követően a nála sokkal agresszívebb és gyakorlatiasabb Révai József szerepét kell többszörösen is aláhúznunk. (A korszak összképét l. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században című monográfiájának V. A rákosista diktatúra című fejezetében. Bp., 1999. 333-373.) Hogyan tudta elviselni, vagy ha úgy tetszik: elfogadni ezt a változást Déry, aki a francia szellemen nevelkedett, akit a sajátjától eltérő nézetek iránti türelem, a termékeny kétkedés, az önálló gondolkodás jellemezett. Mert a tények bizony azt mutatják, hogy kibírta, sőt „beállt a sorba", a kor egyik vezető írója, akinek akadtak ugyan bőven konfliktusai a pártirányítással, akit azonban ennek ellenére megtűrtek, sőt továbbra is elismertek, s az „élvonalbeliek" között maradt. Megkerülnénk a kérdést, ha azzal kezdenénk, hogy nem volt egyedül. Hogy a magyar irodalom túlnyomó többsége - írásaival, fordítói, lektori vagy szerkesztői munkájával - részt vett ebben a folyamatban. S ebből a legismertebbek: Illyés Gyula, Veres Péter, Nagy Lajos, Füst Milán is kivették a részüket. Igaz, más-más fokon és módon, más-más indokokkal. Bennünket azonban ehelyütt csak Déry érdekelhet. A kérdés bonyolult és ellentmondásos. Lényegét tekintve azonban előre kell bocsátanunk, hogy az e folyamatokkal való együtt haladást Déryben nem a taktikázás, nem az érvényesülés, vagy éppen a félelem motiválta, hanem a meggyőződés, s az, hogy a leírt változások sok mindenben kapcsolódtak korábbi nézeteihez. Ahhoz ugyanis, hogy hitt a társadalom átalakíthatóságában, egyetértett a tőkés társadalmi rendtől való elfordulással, sőt szakítással, s egy új, a dolgozó embereknek nagyobb anyagi biztonságot (egészségi és öregségi ellátást) s legfőképpen nagyobb műveltségi lehetőségeket ígérő politikával. Nem szólva a művelődéspolitika látványos eredményeiről: a megnövekedett iskolázottságról, az új, népből jött értelmiségiek tömegéről, a színház, a film, a könyvkiadás mennyiségi sikereiről, a múzeum- és könyvtárhálózat látványos kiépüléséről. (L. Gerő Gyula: A (h)őskor könyvtárosai. = Könyv-Könyvtár-Könyvtáros 2001. szept., 9.sz. 33-43.) Hogy a módszer megváltozott? Számos tényező menthette. Többek között az a történelmi tapasztalat, hogy a polgári forradalmakat hajdan szintén erőszak kísérte,