Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1948

felületéről, hanem annak nehézségeiről, gondjairól és fájdalmairól is szót ejthessen. E nézetek miatti konfliktus többé-kevésbé rejtetten jelen van már magában a válogatásban is. Egyrészt ezek között a novellák között kell lennie annak, amelyet Révai József- mint a Szabad Nép főszerkesztője - eléggé egyértelműen visszautasított, mondván: „Egy kommunista napilapnak kötelessége szépirodalomnál is a közvetlen politikai visszhangra is tekintetni. Ennek a novellának pedig valahogy nincs perspektívája, sötét a kép, amit ábrázol - illetőleg ez a közvetlen hatása is túlságos elmélyedést, magyarázatot igényel annak a belátásáfra], hogy ez csak az első látszat". (Keltezés nélkül. PIM Kézirattára.) Melyik novelláról lehetett szó? A címadó Jókedv és buzgalomról, amely 1947 decemberében végül a Csillagban jelent meg? Vagy A járda szélén címűről, amely egy hónappal később a Magyarokban volt olvasható? Netalán az Óriás egy részletéről? A „túlságosan komor" színek valamennyiőjükre érvényesek — Révai érvelésének többi elemével együtt. Ma már kideríthetetlen. S Révai tartózkodása, illetve visszautasítása mellé feltétlenül odakívánkozik a szovjet nyomásra elrendelt elkobzás is, amelynek részleteiről már szóltunk a Háború című elbeszélés bevezetőjében. (1946) Az „eseményre" az elbeszéléskötet előszava is utal, igaz, csak az értőkhöz szóló nyelven, bejelentve, hogy a válogatás az 1945 után „írottakat szinte (!) teljes egészükben" közli ... Ezúttal azonban nem is elsősorban erre kell felhívnunk a figyelmet, hanem hogy miként kísérelte meg az író az Alvilági játékok eredeti terjedelmét visszaállítani. Bocsássuk előre: eléggé egyszerűen: a kimaradt Háború helyét a ciklus legelején pótolta egy 1945 végén megjelent elbeszéléssel, a Decemberi ébredéssel, amely témájában és hangvételében is tökéletesen illeszkedik a többihez. (Nem is tudni, miért maradt ki az eredeti válogatásból.) A történetet azonban ezzel még nem ért véget, befejezésére még visszatérünk az 1955-ben megjelent - és szintén kalandos sorsú Ló meg az öregasszony előszavának a bemutatásakor. 54 éves vagyok, 30 éve írok. Mi tartozik ebből az életből a közönségre? Legfeljebb annak a bizonyítása, hogy az író munkája során mindig szembenézett a lelkiismeretével és legjobb tehetsége szerint igyekezett szolgálni feladatát. De végeredményben ebben a kérdésben is maga a mű a perdöntő bizonyíték, s ha ez nem vall mellettem, akkor az életemben hiába keresnék mentséget. Sok rosszat írtam ez alatt a harminc év alatt. Oly rosszakat, hogy ha elém kerülnek, elpirulok a szégyentől, s kételkedni kezdek - mint annyiszor máskor is! - írói elhivatottságomban. Minthogy mesterségbeli felületességben vagy könnyelműségben nem tudom magam ludasnak, bármilyen szigorúan vizsgálom is múltamat, nyilván