Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - 1957. május 23
1957 kifejezi s alkalmazza ezt a hibás gondolatot”, majd arról beszél, hogy a politikai bírálatnak oda kell irányulni, hogy az ilyen személyeket a lehető leggyorsabban távozásra bírja. Súlyosbítja e körülményt az, hogy az Ön ilyen irányú hozzászólása akkor hangzott el, amikor a XX. kongresszus szellemében az egészséges kibontakozás terén jelentős eredmények születtek, mint ezt a KV 1956. június 30-i határozata megállapította. Tegyen vallomást erről a kérdésről! FELELET. Külön-külön szeretnék válaszolni mind a két idézett részre: Ami az elsőt illeti, a következő mondatban megmagyaráztam, hogy nem a burzsoá demokrácia szabadságára gondolok, még csak nem is polgári szabadságra, hanem az „egyének szocialista társadalmi kötelességei által korlátozott szabadságira gondolok. Ebből következik, hogy nemcsak szellemi téren, hanem, mint azt a „gazdasági” jelző mutatja, félreérthetetlenül a szocialista termelési rend alapján állok. Ezen az alapon keveslem a szabadságot. Ami beszédemnek azt a részét illeti, ahol arról beszélek, hogy az „egyén” szabadsága nincs arányban „kötelességével”, arra gondoltam, és ma is tartom, hogy a beszéd elhangzásakor fennállt, hogy a pártdemokrácia sorozatos megsértése és a személyi kultusz folytán az embereknek nem volt meg a lenini elvek által biztosított bírálói szabadságuk, nem tehették szóvá panaszaikat és ennélfogva nem derülhetett ki elég világosan, hogy hol történnek hibák az ország és az egyének életében. Kötelességeiket a fellebbezés majd minden lehetőségei nélkül kellett elvégezniük. Tagadom, hogy a fenti gondolatok felvetésével olyan célom lett volna, hogy azt fejezzem ki, hogy a demokráciában nem élnek szabadon az emberek. Ami a kérdés második részét illeti, előző jegyzőkönyvemben már saját elhatározásomból megjelöltem, mint az olyan kitételekből valót, amelyeket túlzottnak, túl élesnek és lázító hatásúnak tartok. Ez az idézet csak egy eleme annak az alapgondolatomnak, amely beszédemnek lényeges mondanivalóját fejezi ki, s amely azt megelőzi és követi, hogy tudniillik akárhogy bírálunk is személyeket, a fontos az, hogy a gondolkodásunkban meglévő, azokat az alapvető hibákat fedezzük fel, amelyek ezeknek a személyeknek hibáit lehetővé teszik, vagy egyenesen e hibákra kényszerítik őket. Ami azt a vádat illeti, hogy [az] ilyen hozzászólást akkor teszem, amikor az egészséges kibontakozás terén fejlődés látható, erre a megjegyzésem, hogy én ezt a fejlődést keveselltem, azt tartottam, hogy az 1956. június 30-i KV-határozat rózsaszínű megfestése a való helyzetnek. Sőt irodalompolitikai tapasztalatok alapján attól tartottam, hogy esetleg visszakanyarodunk a régi szektás módszerekhez. KÉRDÉS. Ön azt állítja, hogy a bírálatnak nem személyek ellen kell irányulni? FELELET. Igen. KÉRDÉS. Beszédében mégis személyeket bírál, sok helyen gúnyos, brutális módon és a tárgyalt részben is arra szólít fel, hogy a politikai bírálattal el kell érni, hogy személyeket távozásra bírjanak. Hogyan érti ezt? FELELET. Elismerem, hogy beszédem 2. oldalán harmadik bekezdésében (sic!) felszólítottam a hallgatóságot, hogy politikai bírálatukkal járuljanak hozzá, hogy a hibát elkövető személyeket távozásra bírjuk. De ez beszédemnek egy melléktémája, 86
