Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Déry Tibor saját kezűleg írt életrajza
1957 elejétől végig, s noha minden a legszebb rendben ment, a végén úgy távoztam onnét, mintha fejbeütöttek volna. Nem kételkedtem Rajkék bűnösségében s mégsem hittem benne. Volt valami kétértelműség az egészben, melynek nem fejtettem meg az okát. Csupa régi kipróbált kommunista - miért lett belőlük kém? Hogyan, miért? Nem lehetett megérteni, akárhogy mondták ők maguk is. De a pártnak, a szocialista államnak mi érdeke lehetne, hogy kémmé hazudja őket? S megengedve ezt a meg- engedhetetlent, ők maguk miért álltak kötélnek? - ezúttal a szó legszorosabb értelmében „kötélnek”! Józan ember ezen nem tudott eligazodni. Egész Magyarország nem tudott. S állítom, hogy az 1956. októberi eseményeknek lélektanilag ez a kiindulópontjuk. Én magam az utolsó tárgyalási nap befejeztével órák hosszat támolyogtam az utcán. Utána felmentem Zelk Zoltánhoz, ki megkérdezte tőlem, hogy mi a benyomásom, bűnösök-e? Nem tudtam felelni, sírógörcs vett rajtam erőt. A Szabad Nép kívánta cikk megírását lemondtam.* Ezen a napon megwHwU-megcsappant a pártba vetett eddigi teljes fanatikus bizalmam. Szinte észrevétlenül történt, nem tudatosan, nem szándékosan, de ettől az időtől kezdve élesebben kezdtem figyelni, tartózkodóbb lettem lelkesedésemben. Fokról fokra, napról napra jobb lett a szemem a hibákra. Tefmészetesen Magától értetődik, hogy legelsősorban a magam területét, a művészet- és kultúrpolitikát kezdtem ellenőrizni, s ezt is elsősorban abból a szempontból, vajon tiszteletben tartja-e a „szocializmus legfőbb értékét, az embert”? Tormószotooon Szó sem volt arról, hogy ne maradtam volna továbbra is kommunista, do épp - ma is az vagyok! —, de épp mint kommunistának kötelességemnek éreztem, hogy szót emeljek az ellen, amit hibának, tévedésnek, majd később személyi önkénynek s a lenini eszméktől való teljes elfordulásnak tartottam. Elismerem, lehet, hogy bírálatomban én is tévedtem, de azt hiszem, akkor is tisztességesebb volt kiállni s igyekezni megjavítani az utunkat, mint félreállni és lapulni. Az irodalompolitika merevedésével fokozatosan nőtt az ellenállásom a hivatalos követő irodalmi követelésekkel, „szempontokkal” szemben, de ez egyelőre még ekkor csak egy-egy türelmesen érvelő cikkben, egy-egy taggyűlési felszólalásomban mutatkozott meg, hiszen egyébként ami a lényeget illeti, egyetértettem a párttal, s mindenképp kímélni akartam tekintélyét. De még így is egyre gyakrabban támadtak hivatalos, félhivatalos helyről, vagy „irányítva”, mert semmiféle bírálatot nem tűrtek el. Úgy emlékszem, Révai József ebben az időben nevezett engem egyik parlamenti beszédében „pártonbelüli útitársnak”. Mindazonáltal az ebben az időben, megjelent talán 1950-ben megjelent Felelet I. kötetének osztatlan sikere volt, még a Szabad Nép is egy nagy cikket írt róla, a könyv három kiadásban jelent meg, országszerte ankétoztak róla, én magam is legalább 30-40 ilyen ankéton vettem részt, s még évekig érkeztek róla a kiadómhoz az olvasói levelek; 1956 őszéig legalább 400-ra becsülöm a számukat, nagy részük munkások kezéből. Annál rosszabb kritikát kapott a sajtóban - de nem úgy a közönség részéről - a következő két könyvem, Hazáról, emberekről és a Felelet II. kötete. Az * Az emlékezet ismert kihagyása, 1. Szép elmélet fonákja. 176-183. 68
