Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Déry Tibor saját kezűleg írt életrajza
1957 lasztottak az írói Direktóriumba, ott dolgoztam - a legfiatalabb tagja voltam egyébként ennek a testületnek, melynek Osvát Ernő vezetésével vezetése alatt Móricz Zsigmond is, szinte minden neves haladó író tagja volt. Itt említem meg, hogy az 1917 óta elmúlt két év alatt már sok íróbarátra tettem szert, ismertem Ady Endrét is, és legjobb barátja lettem Tóth Árpádnak, aki az én rábeszélésemre írta híres A vörös Isten című versét. 1919 nyarán apám 72 éves korában öngyilkos lett, kivetette magát V emeleti ablakunkból. Búskomorságban szenvedett, nem bírta az anyagi gondokat, s nagyfokú érelmeszesedése volt. Anyámat ez annyira feldúlta, hogy el kellett őt költöztetnem a lakásból, s vidékre utaztam vele, életét féltettem. Vidéken, Savanyúkúton ért bennünket a Kommün bukása, itt lőtték agyon - más hírek szerint itt lett öngyilkos - Szamuely Tibor, akit a szemem láttára ott, a temetőn kívül temettek el. Azonnal hazautaztunk Pestre, ahol nagyobb biztonságban éreztem magam. De itt egy fehértiszti különítmény letartóztatott, s néhány napig a Bazilika melletti iskolában fogva tartott, de túl jelentéktelen személyiség voltam a lévén hazaengedtek. Ekkor következett be az az első zavart, egyensúlyából kibillent korszakom, melyről az életrajz elején említést tettem. A Kommün bukása annyira kétségbe ejtett, olyan kilátástalannak véltem az életemet, hogy teljesen elvesztettem magam. Kártyázni kezdtem - az Otthon Újságíró Klubban - s két-három hónap alatt a nyakára hágtam, uzsorások segítségével, kis apai örökségemnek. íráshoz, munkához nem bírtam idehazajutni, anyám nyakán pedig nem akartam élősködni, tehát elhatároztam, hogy emigrálok. Az ellenforradalmi világ egyébként is tűrhetetlen volt számomra. Anyámat öcsém gondjaira bíztam, házasságot kötöttem egy lánnyal, akivel már egy éve eljegyeztük egymást, és Csehszlovákiába szöktünk. Itt csak néhány hetet töltöttünk, nem bírtam kenyérhez jutni. Bécsbe mentünk át, ahol számos emigráns barátom segítségével különböző kisegítő munkákhoz jutottam (magyar paprikával ügynököltem, egy teknőc-import és feldolgozó vállalat számára toboroztam bécsi kisiparosokat stb.), majd végül beálltam a Bécsi Magyar Újsághoz. Csakhamar kiderült azonban, hogy tényleg rossz újságíró vagyok s körülbelül tíz hónap múlva barátságban elváltunk a laptól. De addigra már némi írói keresetre tettem szert, könyveim jelentek meg Bécsben, csehszlovákai és romániai magyar folyóiratokba dolgoztam, nehezen, de megéltünk. Körülbelül két év után továbbvándoroltunk Németországba, egy újabb év «tá« leteltével pedig Párizsba. Itt három évet töltöttünk, jórészt nagy nyomorban. Voltam raktári munkás, tányérmosogató egy vendéglőben, német órákat adtam diákoknak, végül bélyegkereskedő lettem, de ebbe a szakmába, hiányos szakmai tudásom miatt bele is buktam. Itt is volt egy körülbelül két-három hétig tartó kártyás korszakom, főképp azon való kétségbeesésemben, hogy már három éve nem jutottam íráshoz, életem értelméhez, s a jövő kilátástalannak tetszett. Ekkor Szilasi Vilmos, filozófus unokabátyám s barátom felajánlotta, hogy menjek el dolgozni valahová vidékre, ahol olcsó az élet, s ő egy évig eltart bennünket. Egy kis olasz városkába mentünk, ahol a felajánlott havi 160 koronából nagyon szűkösen, de meg tudtunk élni. Az egy évet kitöltvén, elhatároztam magam, hogy hazame63
