Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1964 - Írókról (emlékek)
1964 szabadulását követően keletkezhetett - a hazai irodalmi életbe való beilleszkedést követően, 1964 táján (esetleg 1964 és 1965 fordulóján). Néhány apró megjegyzés: a Tersánszkyra vonatkozó részletek gazdagabbak az ítélet nincs szövegéhez képest (amely csak halottakról ír részletesebben). - Az Adyval történt bemutatkozás zavart visszakérdezése: - Hogy kérem? Nem értem a nevét! - Fenyő Miksa visszaemlékezéseiben is visszaköszön, csakhogy ott nem Déry, hanem Tersánszky J. Jenő teszi fel az inkriminált kérdést (l. Feljegyzések és levelek a Nyugatról. Sajtó alá rendezte Vezér Erzsébet. Bp., 1975. 125.). Melyik változat az igaz? - nem tudtuk eldönteni. (A történet Déry által elmondott változatának legújabb lejegyzése: Annus József: Eltérített Pegazus. = Tekintet 2002. 2-3.sz. 192.) X-ék irodalmi szalonja, ahol a viszaemlékező Tóth Árpáddal és Karinthy Frigyessel megismerkedett - Bródy Sándor nagykereskedőé, Déry távoli rokonáé. Az itt történtekről részletesen olvashatunk az ítélet nincsben, kivéve a Karinthyt kioktató mondatot, amelyet, úgy látszik, tapintatlannak talált írójuk. A Nyugat nagyjait idéző emlékeket viszonthalljuk az Albert Zsuzsa irányította Találkozásaim című rádióbeszélgetésben is. (I. Barátságos pesszimizmussal, 1976.). Sok írót ismertem meg életem során. Emlékeim közt kutatván, elsősorban a régebbieket szedem elő, hisz valamennyien többé-kevésbé úgy vagyunk, hogy a régit nyomatékosabb tisztelettel siivegeljük meg, s hogy annak, ami volt, nagyobb tekintélye van annál, ami van. Nem az értelem hozza ezt az ítéletet, inkább a kegyelet játéka ez s a szeszélyeiben is következetlen emlékezeté, amely a múltból kimossa a hibákat, a fájdalmakat, a bajokat, s többnyire csak azt hagyja meg, amivel vigasztalódni tudunk, ha visszapillantunk életünkre. Ezért is becsesebbek nekünk többnyire a halottak, mint az eleven élők. Emlékeim többnyire halottakat idéznek. Kényelmesebb is róluk beszélni: nem cáfolhatnak. A közmondás úgy tartja, hogy „halottakról jót vagy semmit”. Én ezt megfordítanám. Sokkal békésebben élne az ember, ha úgy élhetne, hogy „élőkről jót vagy semmit” s csak a halottakat szidná. Sajnos, ennek többnyire éppen a fordítottja divat. Az első író azonban, akiről említést teszek és szívesen teszek említést, hálistennek még él; Tersánszky J. Jenő. O volt az első eleven író életemben, akivel összeakadtam; már ismert, már nagy tekintélyű, sok nyomdafestéket látott férfiú, a Nyugatnak, az akkori idők nagy folyóiratának állandó munkatársa. Én abban az időben még nem voltam író, még csak füzetekbe, nem nyomdagépbe írtam, felavatott írót még nem ismertem s a noviciusokra jellemző áhítattal meresztettem szememet Tersánszky Józsi Jenőre, aki a Balaton kávéházban, a Rákóczi út és Szentkirályi utca sarkán, az egyik szomszéd asztalnál ült és disznósajtot evett ecettel és olajjal. Tersánszky kibenlétére barátom, Tihanyi Lajos, a süketnéma festő, a Balaton kávéház tulajdonosának fia fi418
