Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 így mentem I93l-ben vasúti és hajószabadjegy segédletével, hátizsákkal a hátamon, üres zsebbel ugyan, de jókedvűen Norvégiába. Meg akartam ismemi K. H. országát? Nem, a norvégokat akartam megismerni, amennyire ez a nyelvüket nem ismerő, üres erszényű turistának lehetséges. Látni akartam egy olyan táj egét, hegyeit és folyóit, amelyik 2000 kilométerrel északra fekszik hazámtól. Ki akartam magamat pihenni az emberektől egy olyan országban, ahol tetszésem szerint süket lehettem, egyedül lehettem egy fjord vizében tükröződő képemmel. Emberi gesztusokat akartam látni, tartalmuktól mentesen. Futólag megfordult a fejemben, hogy fölkeresem K. H.-t, és megismerkedem vele, de az ismeretlen író nevetséges szerepe, aki a világhíresség szalonjában hódolatát teszi, oly kevéssé volt ínyemre, hogy tüstént szélnek eresztettem ezt az ötletet, amiképpen egyébként minden addigi és későbbi utazásom során is gondosan kitértem a híres írók útjából, és beértem saját tökfejemmel. A művész csak veszít a személyes találkozáson, annyival könnyebbé válik, amennyivel földi nehézkedésben gyarapszik. De talán volt valami ahhoz hasonlatos érzésem, mint ami hajdani ifjúkori szerelmével való találkozáskor elfogja az embert: félelem a múlttól; mert néha súlyosabb ezt elviselni, mint a félelmet a jövőtől. Beértem hát azokkal a névtelen figurákkal és eseményekkel, amelyeket a véletlen és a szeszély vetett elém, és nem próbáltam - mint a szorgos utazók szokták - általánosítani mindent, amit csak láttam, s amit hiányoltam, és sovány személyes tapasztalatomból országdefiníciót fogalmazni. Elmulasztottam azt is, hogy ifjúságom álomalakjait a valósággal szembesítsem, szándékos figyelmetlenség volt ez, amit nem utolsósorban a nyelv nemismerete kényszerített rám. Társalogni csupán a természet nemzetközi nyelvén tudtam a hegyekkel, a vízzel és az éggel, és itt kapóra jöttek irodalmi emlékeim, mert az, amit láttam, otthonosabb lett számomra azáltal, amit már tudtam róla. Az Oslóból föl egészen Hammerfestig vezető utamon mindinkább elbűvölt az emberek bizalmas barátságossága és a természet nagyvonalú bája, miközben az esetleges csalódások ellen átmeneti süketséggel védekeztem. Odahaza íróként még szinte teljesen ismeretlen voltam a nagyközönségnek, itt azonban mint a céh vándorló jelképe részesültem foglalkozásom megbecsüléséből; meghatódva emlékezem még ma is a Socialdemocraten szerkesztőjére, aki üres pénztárcámra és éhes pillantásomra való tekintettel mindjárt három novellámat megvette (ezek talán sosem jelentek meg), és ezáltal számolatlanul kisütött heringekhez segített hozzá; nem is szólva egy partmenti gőzös kapitányáról: nekem és a fiatal hölgynek, aki volt oly kedves, és elkísért egy darabon boldog vándorlásomban, átengedte éjszakára saját kabinját. Jelképes létemmel alig tudtam betelni. * „Teltek-múltak az évek. Már fű sarjadt a háztetőn, még a jó pár évvel fiatalabb pajtatető is kizöldült. Az erdők bennszülöttje, a pocok rég beköltözött a raktárházba. Surrogtak a cinkék és más madarak a településen, a lankán fajdkakas járt, s még a varjak és szarkák is odajártak. De a legfigyelemreméltóbb esemény a múlt nyáron 406
