Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 ajándékozza. Ha valakitől pénzt sikerült kölcsönöznie, ezret tehetünk egy ellen, hogy az illető pénzzel tartozott neki, de nem tudott, vagy nem akart fizetni. Ha egy szerkesztő előleget ad neki, akkor sírhatnékja támad a meghatottságtól e hallatlan nagylelkűség láttán, de persze köhécsel és krákog, hogy könnyeit elrejtse. A grimaszok, taglejtések és szavak tévedhetetlen pontossággal épp az ellenkezőjét fejezik ki annak, amit érez; ha csiklandozza a gőg, akkor szelídnek adja ki magát, ha szerelmes, akkor goromba lesz, ha kétségbeesik, akkor nyerít a röhögéstől. A fejük tetejére állított érzésegyenletek idővel olyan unalmas matematikához vezetnek, hogy az olvasó a logika kényszere alatt kísértést érez rákérdezni, hogy s mint van az, hogy a hős mégiscsak a szájával beszél, és a fenekén ül, nem pedig fordítva. Amikor Viktoria látni szeretné Johannesét, hátat fordít neki, amikor Johannes látni szeretné Viktóriáját, aranypénzt ad egy virágárusnak egy szál rózsáért, és egyedül marad otthon a jelképpel. Van-e szebb a szégyenlős szerelemnél? Hamsun világának faragatlan jelbeszédével hamarosan torkig lettem, mélyáramai mégis évekig tovább hatottak munkáimban: az érzelmek lírai zűrzavara, a kalandvágy, a belső és külső rendetlenségre való hajlam. A konfliktusok tragikus kiélezése jellemző a fiatal írókra, akik az árnyalatokra színvakok, csupán az élet végletes lehetőségeit látják, és ezeket végletesen alakítják; az én öntelt toliamból még a legkisebb novella is gyilkossággal, öngyilkossággal stb. végződött. Hirtelen ugrásom a politikába 1918-19-ben, a magyar októberi forradalom és a Tanácsköztársaság idején, jóllehet legeslegelsősorban mohó és remélhetőleg még ma sem kiapadt igazságvágyamból fakadt - ugyanúgy, ahogy korábban felforgató tevékenységem a tulajdon nagybátyám üzemében (sztrájkszervezés stb.) -, írói munkám érzelmi motívumaiból, a szilaj szabadságvágyból, kalandvágyból, az egyén kilátás- talansága fölött érzett kétségbeesésből is táplálkozott. A politikai ugrás után hamarosan következett az irodalmi: a félig romantikus, félig realista konvenciók sekélyességéből az expresszionizmus nem kevésbé lapos formavilágába. Szömyülködve emlékezem vissza egy ez idő tájt, politikai emigrációban, Németországban írott regényemre, amelyik szintén a már említett folyóiratban (Nyugat) jelent meg először, és az Alkonyodik, a bárányok elvéreznek sokatmondó címét viselte, majd később Országúton címmel, sajnos, könyvalakban is megjelent. A tartalom zabolátlansága ezúttal a rosszul értett, átgondolatlan expresszionizmus formáját öltötte; megjelentetésére az a tanácstalan rémület látszik számomra az egyetlen magyarázatnak, amit a mű a szerkesztő lelkében előidézett. A regény hőse - ha jól emlékszem - morális meggondolásból kizárja magát a társadalomból; joggal, gondolom ma, hiszen előbb vagy utóbb a társadalom úgyis megszabadult volna e szörnyetegtől. Azon az ürügyön, hogy átélje az emberiség szenvedéseit, az én stilizált csavargóm egy stilizált országútra jut, ahol éhezik, fázik, erkölcsileg vesszőt fut, és közkeletű értelemben is elpáholják, dolgozik vagy kéregét, aszerint, hogy komikus lelkiismerete az egyiket vagy a másikat követeli; végül azonban világosság gyúl benne, fölismeri tévedését, és az emberi társadalomba való visszatérés legegyszerűbb megoldását választja: gyilkosságot követ el, és a törvény elé áll. 404
