Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1962 - Levél az S. Fischer kiadónak
1962 csupán, melyet ritkán követ beteljesülés, belső béke pedig szinte sosem, mégis bosszúsan látom, miként ítél ez a szívdobogás minden tapasztalat, csalódás és megaláztatás ellenére még ma is, újra meg újra, egy kölyökkutya ostoba életörömére. Ám kérdem Önöket: a szülési fájdalmakra való mégoly boldog várakozás szól-e akár csak a legcsekélyebb mértékben is amellett, ami megszületni készül? Van mindenesetre még valami, ami megnyugtathatna, ha a nyugtalanság nem lenne kedvemrevalóbb. Soha nem voltam képes arra, hogy önmagamért lelkesedjem. Eltekintve az immunitás első napjaitól, heteitől vagy hónapjaitól - attól az immunitásétól, melyet a kézirat befejezése után a munkaláz kölcsönzött -, éreztem, hogy támad fel és fokozódik bennem a nyafka kedvetlenség, ha a saját munkámat veszem kézbe, s ez az önmagam feletti titkos bosszankodás soha nem csökkent, bármeddig csiszolgattam is a munkámat, gyakran akár évtizedekkel első megjelenése után. Ez a rosszkedv sokszor a szégyenig vagy kétségbeesésig fokozódott, ám többnyire csak azt eredményezte, hogy önkínzó ösztöneimtől kereken megtagadtam saját munkám újbóli kézbevételét. Szembeötlő tulajdonságom, a lustaság és rossz emlékezőtehetségem azután az évtizedek során hozzásegített valamiféle békés-boldog elidegenedéshez azoktól a teremtményektől, akiket - állítólag - én alkottam meg, s akiknek nevét, nemét és végső soron létét képes voltam oly tökéletesen elfelejteni, mint áldozatait a politikai tömeggyilkos. Csak kevesen vannak közöttük, akik Isten kegyelméből megmenekültek, s akiket még ma is név szerint meg tudok nevezni. Gőgnek éreznék-e, ha azt mondanám, hogy a legteljesebb mértékben elégedetlen vagyok életművemmel? Ez bizonyára nem szerénységemet tanúsítja, hiszen - kevés kivételtől eltekintve - kortársaimmal még türelmetlenebbül bánok, mint saját életművemmel. Már az is boldoggá és elégedetté tesz, ha saját könyveimben itt-ott véletlenül húsz vagy ötven sorra bukkanok, amely még évek múltán sem okoz csalódást. Jó, ha tíz évben egyszer sikerül egy hibátlan novellát írnom, ám legszívesebben azt is hónapokig csiszolgatnám még, ha nem lenne az egész olyan kilátástalan. Eddig megjelent könyveim közül talán A befejezetlen mondatnak van a legtöbb esélye arra, hogy csatlakozhasson ahhoz a végtelen monológhoz, amelyet a perlekedő emberiség saját sírja felett mond - s mondani is fog utolsó leheletéig. Vannak olyan oldalak, néhol akár ötven-száz oldalas fejezetek a három kötetben, amelyekben csak hiúságból akartam megváltoztatni itt-ott egy-egy szót vagy mondatot; s ha az egész műben akár százával is akadnak hibák, melyek nyomasztják a lelkiismeretemet, s amelynek kijavításában csak az erő és türelem hiánya akadályoz meg, az egész művel mégis egyetértek. Ha már meg kellett írni, hát jól van úgy, ahogy van, ma sem tudnám különbül. Mint tudják, a regény csak 1946-ban jelent meg, közel egy évtizeddel elkészülte után. Azóta további tizenhat év telt el. A könyvet nem csupán személyes ízlésem, hanem a történelem is próbára tette. Sikerült-e akár csak félig is kiállnia ezt a próbát? Szerénytelenségből hagyom nyitva ezt a kérdést. Ám be kell vallanom Önöknek, hogy ma, évek hosszú sora után megint egyszer ebben a könyvben lapozgatva, nyugtalanító érzés fog el: mintha alakjaim többet tudnának és mondanának el a világról, 366
