Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957- Bocsásson meg nekem. János! Nekem egy köznapi emberre volt szükségem. A tanár még jobban elsápadt. Egyik kezével belekapaszkodott háta mögött az ablakkilincsbe, a feje reszketni kezdett vízszintes irányban, mint a nagyon öreg embereké, akik már csak „nem”-et mondanak a világnak. Egyik kezével megkapaszkodott hét«'■mögött az nblakkilinoobon - Hogy mert velem gyereket nemzeni? - kérdezte, s most már egész hatalmas testében mérve aránytalanul kicsi hangon teste remegett. - Hogy mert visszaélni azzal, hogy szerelmes voltam magába? Hogy mert apai érzel mekkol lcöteloflaógekkol megterhelni, do megfosztani apai jogaimtól? Csak azért, mert a „köznapi ember” nem tudott magának gyereket csinálni?- Mit mond? - kiáltotta az asszony, s a könnyein keresztül majdnem egyszerre hangosan elnevette magát. Nevetése olyan lányosán ártatlan, olyan ellenállhatatlanul fiatal volt, hogy a szemérmetlenségnek még a fogalmát is kimosta magából, a gyanúját is elriasztotta magától. — Azt kérdezi, hogy hogy mertem magával gyereket nemzeni? Ezt komolyan kérdi, maga szamár?- S hogy mert apai érzelmekkel megterhelni - folytatta a tanár halottsápadtan -, de megfosztani az apai jogaimtól? Csak azért, mert a „köznapi ember” nem tudott magának gyereket csinálni?- Nem azért! A tanár hallgatott.- Nőm Tudja, hogy nem azért! - ismételte az aszony.- Hanem?- Tudja azt maga. A tanár újra hallgatott.- Szerettem magát - mondta az asszony. A tanár a kezével intett. - Hagyjuk! - mondta. - Dehogy Nem szeretett. Sajnált, kárpótolni akart, mit tudom én, mi minden fordult meg az ostoba fejében. Gyereket is akart, s ha már Károlytól nem lohotott kaphatott, inkább tőlem, mint egy idegentől. Hagyjuk! Ha az inkvizíció elrendelte, hogy valakit irgalmasan, vérontás nélkül végezzenek ki, akkor az azt jelentette, hogy elevenen égessék meg. Ezt tette velem ... irgalomból! Elevenen megégetett. Az asszony a nagy karosszékben ült, lábait maga alá húzva, egészen apróra össze húzódzkodvn összekuporodva, arcát két kezébe temetve, s toljoo erőjéből feszülten gondolkodott. Az elmúlt két évtized alatt gyakran kaptak hajba a tanárral, de ez ennyire még sosem feledkezett meg férfigőgjéről és szemérmetességéről. Halálán volna? A betegség tenné? A tenyere mögül rápislantott; az arcbőre szürke volt, lefogyott. Meg fog halni? Az asszony Könnyes szemekkel vizngálgatta figyelte ujjai közül.- Az eszemmel mindig tudtam — mondta a tanár, hátát a Duna csillogásának támasztva -, hogy maga akármit tett s akármiért tette, mindig igaza volt. De ha az ész következetesen mindig az ember ellen fordul, akkor az ombor ez végül is fellázad az értelem óaz ellene. Kétségbe vonom az értelem illetékességét. Azt gondolom, hogy hiszem ... öhöm ... templomba fogok járni. 314
