Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Levelek a belügyminiszterhez és a legfőbb ügyészhez
1957 Levelek a belügyminiszterhez és a legfőbb ügyészhez Kiadatlan. — Kéziratos másolataik. MOL XX - 5 - h 53.d. 2.köt. 164-169., 172-176., gépiratos másolataik uo. 162-164., 170-171. Szövegeiket a kéziratokban található javításokkal közöljük. Tárgyi és életrajzi vonatkozások: pere előkészítésének végéhez közeledve Déry testi-lelki állapota ismét rosszabbra, sőt válságosra fordult. Oly mértékig, hogy a súlyos neurózist már nem érezzük elegendőnek a bezártság okozta rohamok magyarázatához; különösen ha szembesülünk az alábbi levelek egy-egy kétségbeesett fordulatával, amelyek a rohamok halálfélelmei közepette - kegyelemért könyörögnek. Nem tudjuk visszatartani magunkat annak a feltételezésétől, hogy a megalázottságnak ezt a fokát nemcsak a körülmények, hanem külső ráhatás is kiváltotta. Mert igaz ugyan, a bezártságot önmagában is nehéz volt elviselni, nem szólva a besúgást végző cellatárs jelenlétéről, aki folyamatosan figyelmeztetett a kiszolgáltatottságra, s arra, hogy minden lélegzetét nyilvántartják. Maga az új orvosi jelentés is felhívja a figyelmet a további fogyásra, a szorongásos neurózis sűrűsödő megnyilvánulásaira, a gyakori fulladásra, a félelemérzéssel összefüggő szédülésre és ájulásokra. (Orvosi jelentés. MOL XX - 5 - h 68.d. l.köt. 16-17.) Ezek a jelenségek augusztus második felére oly mértékig felszaporodtak, hogy Déry végső kétségbeesésében (és a vizsgálati osztály vezetőjének „tanácsára”) a belügyminiszterhez és a legfőbb ügyészhez fordult. Mivel érték el, hogy panaszaiban megalázkodott, s a kegyelem reményében szinte térdre esett fogvatartói előtt? Nem kétséges, Déry AVH-ban iskolázott vállalójának rutinja volt a szócsavarásban, a kiszolgáltatottság éreztetésében, a megtévesztésben, az ígérgetésben - a lelki ráhatásnak mindazon fortélyaiban, amelyet éveken át gyakorolhatott. Am Déry „megdolgozásában” - megérzésünk szerint - nemcsak neki lehetett része. Standeisky Éva nyomán már jeleztük, hogy a börtönvezetés zárkaügynököt, „vamzert" helyezett cellájába, aki buzgón jelentett feletteseiknek (l. Az írók és a hatalom. Bp., 1996. 312-313.) Am vajon csak ennyiben állt-e feladata? Mert igaz ugyan, hogy 1957-ben már nem volt szokás a köztörvényes és politikai fog- vatartottak összekeverése, s hogy kiiktatták a vallatásból a korábban alkalmazott testi kényszert, nem vagyunk azonban bizonyosak abban, 137