Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Tessék! - hangzott belülről Révész hangja, s ugyanabban a pillanatban kinyílt az ajtó. Az asszony hátralépett az ijedtségtől. (- Hogyan került cz ha za?—suhant át gyanakodó eszén.) - Nos! Mi tetszik? - türelmetlenkedett Révész, s leült egy székre. (Az arca halálosan) Sápadt volt, s az asszonynak úgy tünt fel, mintha a hangja is reszketne. Ezért némileg felbátorodva lépett a szobába. - A számláéit jövök - mondta gyorsan -, mert nálunk az a szokás ... - Jól van! - szakította félbe Révész, (és idegesen legyintett kezével. Lassan felkelt) A szekrényhez lépett, s az ajtót félig kinyitva, kotorászni kezdett benne. Az asszony bankók zizegését vélte hallani. - Itt van száz korona! - mondta - a maradékot majd vonja le a következő számlából. S ne molesztáljanak annyit kérem ... s különben is megmondtam már (- s megint felcsattant a hangja -), hogy kéretlenül senki se jöjjön a szobámba. (Hányszor mondja meg.) S különösen mától kezdve ... dolgozni fogok most, s felteden csendre s nyugalomra van szükségem. (.. egy nagyon fontos munka!) Kimerülten dült le a székre. - Kérem! - mondta a vendéglősné meghunyászkodva. - Hiszen ez úgyis csendes szoba ... (alig jár erre valaki ...) De tetszett hallani a gyilkosságról, ami ma itt történt? - Micsoda gyilkosság? - kérdezte Révész meglepve, s előrehajolt. - Hát a bankban ... az egész város tud róla ... meggyilkolták a pénztárost, elraboltak vagy ötezer koronát. - Meggyilkolták? ... Lehetetlen! - dadogta az idegen, (s lassan felállt a székről.) - Meghalt? ... Maga tudja biztosan, hogy meghalt? (- s a hangja remegett.) Az asszony csodálkozva ránézett. - Miért van ez úgy megijedve? - gondolta, s rögtön rá rettenetes gyanú borult agyára. - Igen ... meghalt! - mondta, (s lassan hátralépett.) - Tudom biztosan, hogy meghalt... (az egész város tudja ... megfojtották.) Majd az újságban tetszik ... Mint akinek kő szakadt le a szívéről, oly megkönnyebbülten sóhajtott, mikor bezárult mögötte az ajtó. - Rögtön be kell jelenteni! - gondolta, s futva megindult a konyhába, hogy férjével megbeszélje az ügyet. De útközben meggondolta a dolgot. - Hiszen lehetetlen ... hisz látták, hogy ki gyilkolta meg! - jutott eszébe. Fejét csóválta, nehéz szívvel ült le a lépcső melletti karszékbe, hogy még egyszer alaposan átgondolja az egészet. - Részeg volt most is biztos! - állapította meg. - Meg kellene tőle szabadulni ... Szent Isten! ... amióta ez ideérkezett... mennyi minden baj történt! Nagyot sóhajtott, s kisimítva a kezében összegyűrődött százkoronást, felkelt, s a konyhába ment.