Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Ide fordult be - magyarázta halkan a gazda -, itt összesen csak egy szoba van, az új vendég, Révész úr szobája, azután egy éléskamra s valami kis lomtárféle. De ezekben nincs ablak, csak fönt egy eldrótozott nyílás, (a fejem som férne rajta keresztül.) A két helyiséget hamar átvizsgálták. Azután megálltak az idegen ajtaja előtt. Virág elsápadt s a vendéglősre nézett. - Rendőrt kellene (hívatni) hívni - mondta halkan. Lába remegett, lassan nekitámaszkodott a pincérnek. - Ugyan ... hisz hárman vagyunk! - felelte kis szünet után a vendéglős. (Habozva maga elé nézett, azután hirtelen kiegyenesedett s fogát összeszorít var) Elszántan kopogott az ajtón. - A saját házamban vagyok! - mormogta maga elé. Visszafojtott lélegzettel lestek a feleletre. Ólmos csend feküdte meg a szállodát. (c3ak kívülről zúgott be néha egy egy szélro

ham. mr~l

nhogtnrvtrn gyertya lángját, hogy az á

rnypk-i il á iáati i rtffrg s7nklrp.ntp.lc fel a falra, ide-oda Uulldinozva ldscrtctics táncban.) A gyertya a folyosónak csak kis részét világította meg, mögöttük egyre sűrűbb homályba borulva tátongott a lépcsőház, s a sötétben egyszerre csak megreccsent a korlát, mintha valaki akarata ellenére vigyázatlanul nekiütődött volna. (Összerezzentek. Azután a pincér hirtelen hátraugrott, 3 a lépcsöhöz^aa laáva magasra emelte a gyertyát. De csak az árnyak huhogtak a íaJ^akdrCmint fekete pókok rohanva, egymás mögött - a lépcső üres^erTXábujjhegyen szaladt vissza a folyosóra, s a gyertya imbolygój^ayenél csodálkozva vette észre, hogy a két sötétben maradt ember néhánylópésre eltávolodott az idegen ajtajától s görcsösen fogta egymás ke^éf; - Történt valami? - kérdezle-Sűttogva. A vendéglős s Vir^tgymásra néztek. - SemmiseArtortént... de miért maradt oly soká? - suttogta nagy sokára sápadjafrlfgazda. Azután megrázkódott, s lassan visszalopózkodott az ajtófaÍzTfülét a kulcslyukra fektetve.) Virág remegve támaszkodott a falnak. - Kónya! - gondolta. - Úristen! De ő volt! ... de ő volt! ... a hold megvilágította ... most le fogják fogni ... ő volt! nem tévedhetek ... s a szeme! ... Úristen! a szeme! Megrázkódott. Dohos, hideg levegőáram csapódott arcának. - De miért is szaladtam utána! ... (mi közöm hozzá? ...) Miért épp nekem kellett? ... hisz előbb-utóbb úgyis elfogták volna ... de miért épp nekem kellett? miért kell itt lesben állnom s üldöznöm őt, mint egy vadállatot? ... (Kónyát! ...) Úristen! ... s most (odaát) ott gubbaszt a szobában, halálos féle-