Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

ablakok kretonfüggönyeit. A szürke ruhás férfi elhaladtában élesen szemügyre vette a kis mérnököt, a tekintete mintha megakadt volna a kezében fehérlő csomagon. De nem állt meg; egyenesen a 249-es ajtóhoz sietett, kopogott, s azonnal benyitott. Hát cz meg mit jelent? - gondolta megrökönyödve a mérnök, miután behúzódott szobájába, s kulccsal bezárta maga mögött az ajtót. Mi van ebben a csomagban? Mitől ijedt meg Blanche? S ki ez az idegen férfi, akinek láttán ennyire megrémült, s aki teketória nélkül benyitott hozzá, mintha csak valamilyen régi ismeretség jogán szabadon járhatna-kelhetne a fiatal lány szobájában? Suralik úr levetette kabátját, megmosta az arcát s a fejét - a páratartalmú nedves hőség szinte elviselhetetlen volt -, s ingujjban az asztal elé telepedett. Kiszedte iratait a fiókjából, s szórakozottan olvasgatni kezdte őket. Egy félóra múlva kopogtak az ajtaján. - Szabad! - dörmögte. A kilincs lenyomódott, de az ajtó nem nyílt ki. - Ein Moment ... egy pillanat! - kiáltotta a mérnök, aki elfelejtette, hogy kulccsal bezárta az ajtót. De izgalmában rögtön a fejébe tódult a vér, amikor a nyitott ajtóban megpillantotta a magas, szürke ruhás férfit, aki az elébb a belga kisasszony szobájába nyitott be. - Mi tetszik? - nyögte meglepetésében magyarul. - Parlez vous français? - kérdezte a férfi, könnyed meghajlással. Borotvált, erélyes vonású arca volt, barnára égett bőre, hideg tekintetű, szürke szeme. - Hogy tudok-e franciául? - ismételte Suralik úr németül. - Nein .. nur wenig ... wenig ... keveset! Sprechen Sie nicht deutsch? Nem beszél németül? - Rosszul - felelte a férfi. - De majd megértjük egymást. Mein Name ist, a nevem Jean Mertens, Polizeirat... - Rendőrtanácsos? - Suralik levegő után kapkodott. - Ja ... ja ...Polizei - ismételte a férfi. - Lüttich... Szótlanul álltak egymással szemben az ajtóban. Suralik úr csak a gyomráig ért hatalmas, megtermett vendégének, aki önkéntelenül kissé meghajolt, mintha udvariasan félúton eléje akarna menni a mérnök kérdéseinek. Egy pillanatig hallgatott, aztán felemelte kabátja hajtókáját, melyen belül egy ötszögű vörös-kék jelvény csillogott. - Nem engedne be a szobába, mérnök úr? - kérdezte udvariasan. - Néhány percre igénybe szeretném venni az idejét.