Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Nem hiszem - felelte az altiszt. - De ha tetszik, megérdeklődhetem. Az egyik etetővel láttam beszélni utoljára. Tessék velem jönni! Kimentek az ólak közé. A Duna vize csillogó tócsákban állt a karámok falai között, de a sok víz ellenére olyan orrfacsaró bűz töltötte be a levegőt, hogy Tóni majd rosszul nem lett. Az altiszt bement az egyik épületbe, s néhány pillanat múlva egy ősz hajú, kövér, harcsabajuszú magyarral jött ki. - Itt vagyok, nagyságos úr! - mondta az öreg. Tóni megtudta tőle, hogy Halinka szerkesztő úr sokáig beszélgetett vele. Az ól bejárata elé állította a széket: úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, mesélte az etető, s erőnek erejével rá akarta ültetni az öreget; hogy ő tudja, milyen rossz az, ha az embernek folyton talpon kell lennie. Nemrég egy barátja meghívta őt a házába, mondta, s még csak hellyel sem kínálták meg, nem gondoskodtak székről a vendég számára, s egész éjszaka állnia kellett; azóta biztonság okából akárhova megy is, mindig magával visz egy széket. Egy széket s egy kis gyomorerősítőt, mondta, s a zsebéből kihúzott egy üveg jófajta konyakot. Sokáig iddogáltak ott kettesben az ól előtt, beszélte az Öreg, nagyon tréfás kedvű, jószívű úr az a Halinka szerkesztő. Apróra kikérdezte a sertésetetőt, van-e családja, gyereke, aztán arról beszélt, hogy az alkoholnak mérgező hatása van a lélekre, kikapta az öreg kezéből az üveget, s rimánkodva arra kérte, ne igyék többet, mert az iszákos ember előbb-utóbb elzüllik, elkárhozik, és a pokolra jut. Azt is megkérdezte az öregtől, hogy bír ilyen utálatos bűzben élni; aztán megígérte neki, hogy szerez neki egy altiszti állást a szerkesztőségben, ha becsületszavát adja, hogy többé nem nyúl italhoz; végül pedig szavát vette, hogy soha úgy nem fog vendéget hívni a házába, hogy ne gondoskodjék kellő számú ülőalkalmatosságról. - A sertésekre azonban egy szót sem kérdezett - mondta az öreg. Tóni egyre növekvő türelmetlenséggel hallgatta. Az órájára nézett, fél egy már elmúlt. - Azt nem tudja, innét hova ment? - kérdezte, miután látta, hogy semmi használhatót nem vesz ki az öregből. - Én tudom - mondta az altiszt. - Visszaült a taxiba, s megkérdezte, hol van itt a közelben kocsma, ahonnét telefonálni lehetne. - Szóval? - morogta Tóni. - Budafokra mentek át, a Halászcsárdába - közölte az altiszt. Fél kettő lett, mire Tóm a Halászcsárdába ért. A bejáratnál megállt, s tekintetével gyorsan átfutott a kerthelyiségen: ez teljesen üres volt. Bent az étteremben három asztalnál ültek, de Halinka nem volt köztük.