Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)
Nem tudni, mi okból - tán mert tolakodása s állhatatossága végül is nyomot hagyott a kedélyekben, vagy mert amúgy sem tudtak (már) mihez kezdeni szinte őrjöngő zavarukban - a hivatalos közegek végre engedtek kérésének. S így más másnap délután Virág B ... községben egy húszfőnyi csendőrcsapattal találkozott észrevétlenül a falu határában, s pontban négy órakor az öreg tanító vezetése mellett, gyorsított menetelésben, elindult a csapat élén a Hátas erdő lepte meredeke felé. (Vakitóan sütött a nap, zengő, fehér fényével oly hatalmassá árasztja-a porhanyós, forgó földet, hogy apró élőlényei testetlen, fekete^á^nyélcokká zsugorodtak össze, a folyó vize s a szelek megáUüaJv^z^sszeforrt levegőréteg, mint óriási süket griffmadár terpeszkedeTTráa hegyekre, acélos karmait két oldalt a föld húsába^ajva^^üvegszárnyai alatt, összehúzódzkodva, teljes csendben^£ak-a~Tekete kis csapat mozgott előre az országút sikoltó, fehér páftóílcáján.) (Virág) Fogait egymásra harapva elszántan(, de azért minden ízében re megver) haladt bizonytalan célja felé. Azóta, hogy tegnap véglegesen cselekvésre határozta el magát, nem gondolt többet elhatározása okaival, se ezeknek jogosultságával. ínom gondolt vo.liik mort nom nknrfn ho gy fl jnhh lrétnrgrk támadjanak rá s m ert nem ts-éfl ü rohilolhnlni rTVííltnlnn n7 előkészületek gyor3 3 feszülő izgalmában.) De most, hogy ismét egyedül volt, egyedül az országúton - idegen emberek között - kiszolgáltatva társtalan gondolatainak, kétségei, (aggályai) mint ragadozó madarak támadtak ismét rá, véresen maró, vad csőreikkel. (Szemében láz fénylett, izmait hÖ3Cg 3 csüggedés lanka3ztotta s -) S ahogy mindjobban (közeledve) közeledett útjuk vége felé - legnagyobb erőfeszítésbe került, hogy vissza ne forduljon hirtelen, véglegesen, valami kifogással, s el ne meneküljön e tájékról, e városból, ez egész földrészről, valami erdőbe bújva, hogy majd egyszer, egy éjszaka egyedül térjen vissza holdfényben erre az útra a boldog völgy felé. (- Odamegyünk most... a boldog völgy felé!—ismételte egyre gondokitban, s foga megcsikordult, mialatt homlokáról vastagon ömlött a verejíék-<^^ - Miért tettem ... miért is tettem - jajgatott berisejébejo<«^aíami dacos vágyat érzett elhagyni ez egész gyülevész csapaü^ezfa kakastollal uniformizált kaotikusan forrongó emberiséget j>jimí[1násik mellé állni, ama magányos lény mellé, kinek kezéből hüs^oyrJgalom s harmónia árad a kicserepesedett lélekre. S szinte gyüjöjőtteTmrdult néha hátra, lázongó pillantást vetve a lehajtott fövellépkedo emberekre, kik tekintetét elkerülve, mintha foglyokként vigyá^öáríak rá, alattomos, titkos megállapodással, fenyegetően csörrentve öSszc néha fegyverük ólét.) Kónya jutott (hirtelen) eszébe s annak delíriumos, remegő víziói. Nagyot sóhajtott, s forró szempillájára szorította poros tenyerét.
