Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Knockout úr útijegyzete
nem tetszett barátnője, akit én viszont túl kövérnek ítéltem. Ennek nevét én már elfelejtettem, az enyémet Zdenkának hívták. A hajón már sokkal tűrhetőbb volt az éghajlat, mint a vonatban, már Bernát sem izzadt annyira. Amikor Zdenka elmondta, hogy barátnőjével együtt kiszállnak Morinjban, ami hajón két órányira van Kotortól, a magam csendes, de határozott modorában bejelentettem Bernátnak, hogy mi is kiszállunk Morinjban. A két lány összenézett, mint ijedt galamb s turbékolva elkezdett nevetni. Morinj egy kis völgykatlanban fekszik, egyetlen utcája vendégszeretőn egészen a tengerpartig sétál ki a kikötőt jelképező rozzant hajóhídig. Istentelen kis falu, a postahajók nem is érintik, csak a helyi járat köt ki kétnaponként. Idegenforgalma tehát semmi s így érthető Zdenka elképedése, amikor szálloda felől tudakozódtam. - Majd egy parasztnál keresünk maguknak szobát - mondta -, ezek itt tiszta népek, itt más, mint vipera nem csíphet meg. Én a polgármester lánya vagyok s nem hívhatom meg magukat. A hajó érkezéséhez kivonult a fél falu, a két lány elbúcsúzott tőlünk, mi ketten pedig egy fiatalember kalauzolása mellett, aki a belgrádi egyetemen diákoskodott s törve beszélt franciául, végigjártuk a falut lakás irányában. A felső végén találtunk szobát egy öreg parasztasszonynál, aki még olaszul tudott valamennyire. Tiszta, szép szoba volt, széles ágyakkal, Bernát legszívesebben rögtön lefeküdt volna, de találkánk volt a lányokkal. Mondanom sem kell, hogy az utcán úgy megbámultak bennünket, mintha (Zoro és Huru sétált) magát Zorot és Hurut vetette volna (ott előttük) ki a tenger e boldog déli partokra. Hallani lehetett, hogy hátunk mögött, hogy nyílnak ki az ablakok sorjában, ahogy elhaladunk. Amikor a lányokat lefényképeztük, csődület támadt. Nem is lehetett ezért semmit sem kezdeni velük, épp csak hogy sétáltunk az olajfák között, lehetőleg árnyékában s a patakot nézegettük, amely egy nádas közepén csordogált le a hegyoldalról, egyenesen neki a nyílt tengernek. Én mindenesetre kinéztem magamnak egy helyet, ahol este vacsora után a sötétben majd (csókolódzhatunk) nyájasabban is társaloghatunk a lányokkal. Nyolc óra felé vetődtünk haza, az öreg parasztasszony már megterített vacsorára, saját készítésű túróval, sonkával, saját nevelésű vörösborral s olajbogyókkal. Bernát lihegett az éhségtől s a fáradtságtól. Tudni kell róla, hogy gyűlöl gyalogolni s utálja az éhséget. A lányokkal egész délután talpon voltunk és egy falatot nem ettünk közben, tehát képzelhetni! Alighogy leültünk az asztalhoz, kopogtak, az ajtó kinyílik s látom a gyertyafényben, hogy két feltűzött szuronyú csendőr (jön) fordul be a szobába. Valamit mondanak szerbül, egymásra néztünk. Megindultam a belső ajtó felé, hogy behívom tolmácsnak az öreg asszonyt, de a csendőr rögtön elém állt s
