Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Knockout úr útijegyzete

Denise-nek vissza kell mennie kabinjába, hogy átöltözzék. Cecil elkíséri, és vár egy ideig az ajtó előtt. Hosszú keresgélés után leli meg feleségét a hölgyszalonban. Az magányosan üldögél a nagy, élesem megvilágított teremben; törékeny, sápadt-rózsaszín alakja a hullámló fényben úgy remeg, mint víz alatt a gyöngy. - Darling mondja, oly csodásan kipihentem magam. Azt hiszem, aludtam. Nem vörös a szemem? Szélesen gördülnek tova a napok, akár a hullámok. Kél egyik a másik után, sötét taraját megrázva, majd hangtalanul hull a vízvölgy-sírba. A nap olykor vörösül: haragjában, unalmában. Még tizenkét nap Európáig! Az utasok úgy siklanak valami végtelen ferde síkon lefelé, mintha össze lennének láncolva. Minden szó súlyos, mit egy kő, tizenkét napot vonszolva a hátán. Minden mozdulatnak súlyosak a következményei. Az élet feszessé vált: ki-ki szorosabban kötődik a másikhoz, mint hihette volna. Denise töprengve támaszkodik a lépcsőkorlátnak; lábánál egy kis csokor halványsárga mimóza. Felette sötét füstfelhő lebeg s árnyékot vet a tündöklő arcra. Visszatért épp egy kis felfedezőútról, melyet Horace Cecillel tett a fedélközben. Az összekötőfolyosón, mely lent a kajütök mellett vezet, Cecil felesége jön szemközt. Egyedül van, fejét leszegi. - Hello - kiáltja Horace. Felesége nem felel, hallgatagon mosolyogva halad el mellettünk, ám hirtelen megfordul, átnyújt Denise-nek egy csokor mimózát. Sajátos a pillantása. Egyikük sem szól egy szót sem, a tompa csöndben csak a kabin-ajtó csapódása hallatszik - Cecilné mögül. Horace elpirul szégyenében. - Menjen már, menjen - mondja neki türelmetlenül Denise. S most töprengve áll ott a korlátra támaszkodva. A mimózacsokrot a lépcsőre dobta. Eleddig alig vett tudomást e törékeny teremtésről; a sajátos pillantás - mi volt ez? irónia? - rádöbbenti, hogy vetélytársnője van. Cecilné eddig árnyalak volt, most hús-vér létező lett. Denise gyors elhatározással leszalad a lépcsőn, vissza a kabinsorhoz. Kopogni is elfelejt, ideges mozdulattal nyitja az ajtót, mely itt mindenütt hangtalanul nyílik. Bár huzat is támad - nyitva a kerek ablakocska, a hullámzaj behallatszik -, de Cecilné nem észleli azonnal, hogy valaki ott áll a nyitott ajtóban. Áll, nézi öt figyelmesen. 0 maga, halmocska reszkető selyem, ott hever ágyán, egész teste remeg, arcán könnyek ömlenek, torkából vékony gyermekhangon szakad ki a sírás. Olykor felkiált, mint aki nyüszitve már nem tud magán segíteni, s karjával a levegőbe csap. Válla megráng, oly görcsösen, hogy aki látja, aggódhat törékeny testéért. A szél befütyül a kerek kabinablakon. Majd felszökken, háttal van még mindig az ajtónak, kezét könyörögve gyermekien emeli az égnek: - Anya! - kiáltja. - Anya, anya, miért nem segítesz? Hiszen senkim