Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Knockout úr útijegyzete
íme egy nap, egy napsütötte réten belebotlik egy világosszürke öltönybe és feltárul előtte az a hallatlan lehetőség, hogy választottját belülről éppolyan részletesen megismerje, mint amennyire kívülről már ismeri... nos, mit szól ehhez? Az igazság árnyéktalan arca! Megállnak egy 28 emeletes ház előtt, amely akár egy felkiáltójel a gondolatjelek között, karcsún kiszökken környezetéből. - Itt lakom - mondja a lélekfényképész. A hűvös lépcsőházban szökőkút csobog fehér márvány figurák körében. Végigmennek egy hosszú, fehérre festett folyosón, amely az elülső traktusból éles kanyarokkal a hátsó lépcsőházakhoz vezet. Egy ajtó hangtalanul kinyílik, s belépnek egy kicsiny, klubfotelekkel és rézveretes dohányzó-asztallal berendezett szobába, amely hirtelen remegni kezd és halk villamos zúgással a magasba szökik. T. úgy érzi, mintha egy emelkedő lövedékben volna. Szédül. Aztán észreveszi, hogy ismét szilárd padló van a lába alatt, és Jonathan Smith úr világosszürke háta ritmikus mozgással halad előtte, kétoldalt egy folyosó fehér falai siklanak el mellettünk, a folyosó enyhén emelkedik, mint egy szerpentin út. Két pár láb tompa döngésén kívül más nem hallatszik. T. nem tudja, mióta járja már a véget nem érő folyosót, az az érzése, mintha a padló egyre jobban emelkednék, a mennyezet egyre inkább süllyedne és a két oldalfal is mindjobban közeledik egymáshoz, mint két párhuzamos, amelynek falain kék fény remeg. T. olykor akaratlanul is lehajtja a fejét, hogy bele ne ütközzék a mennyezetbe. A világosszürke hát még mindig itt szökdécsel előtte, a sápadt arc, merev mosollyal olykor hátrafordul, mintha bátorítani akarná a faradot. T. hirtelen megáll, nem akar tovább menni. Smith úr is megfordul: - Igen - mondja -, eltalálta, itt lakom. - Hatalmas rozsdás kulcsot húz elő a zsebéből és kinyitja a falba mélyített üvegajtót. A helyiség, amelybe lépnek, közönséges fényképész műterem, üvegalapú asztal a középen, amelyen egy tányér áll, benne füstölt heringek. Az ajtóval szemben réztábla, rajta fekete felirat: „Szíves figyelmébe ajánljuk, hogy az öngyilkosság a cég helyiségeiben szigorúan tilos." Egy spanyolfal mellett rózsaszín selyem-papucsok, mellettük a földön egy pohár víz. Smith úr asztalra helyezi kalapját, T. meglepetten veszi észre, hogy a kalap tele összegyűrt újságpapírokkal. - Igen, itt jól lehet dolgozni - mondja a lélekfényképész és feléje kacsint vak szemével. Beleveti magát egy karosszékbe és lábát a vérvörös félcipőkben az üveglapú asztalra rakja. - Itt süt a nap, itt majd oly világos van, mint a fejemben, itt jól megvan az ember, barátom! T. összerezzen: mintha az egyik fal mögül egy revolverlövés rövid, éles csattanását hallaná. Kérdő tekintettel Smith úrra néz, aki ebben a pillanatban elfordítja arcát. A hatalmas, földig érő fali tükörben T. meglátja, hogy a háta mögött egy tapéta ajtón egy magas, fehér női alak lépett a helyiségbe. Noha
