Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Knockout úr útijegyzete

pillanat tört részéig megriadt. Majd azonnal felismerte a kerekded, puha lányarcot, melyet a hotel bárjában egyszer már látott. Hullám szökkent, elfödte a hintázó fejet; a két derengő alak sebesen közeledett egymáshoz. - Signora kiáltotta, mert ismét azon kapta magát, hogy elpirul -, a paradicsomban volnánk itt? - Si, si - felelte a fiatal lány. Úsztak egymás mellett. Maguk alatt a sötét, folyékony üvegben olykor ezüstös haltesteket pillantottak meg, úgy buktak fel, akár a sóhaj buborékok; fenn az égen vöröslő ködkör övezte a már lebukó napot. Ők ketten hanyatt feküdtek a víz színén, hunyt szemmel sodródtak, öntudatlanul, akár a fehér habok tajtéka. Váratlanul erős szél támadt, keményen söpört végig a hullámok apraján, halkan széttépte rendjeiket. Vissza kellett fordulniok e susogásban. S riadtan néztek is egymásra: fejük felett, fekete felhőfal tornyosult. A távoli öbölben már fehéren verdeste a víz a sziklákat. Nem volt könnyű a parthoz a visszaút. A kerek lányarcot maga mellett látta: mélységes komolyság volt rajta s halálfélelem. Ő maga egyszer, sípcsontjával, neki is verődött a sziklaköveknek; ez majdnem elviselhetetlenül fájt. A tenger heverője pokrusztészággyá változott. Ahogy végre kint volt a meredek kőparton, már ő nyújthatta segítő kezét a leánynak: felhúzván védencét, érezte, neki is kapaszkodnia kell a szirtbe, különben visszazuhan. A lány a földre kuporodott, jobb válla vérzett, fejével egyre biccentgetett, sírt keservesen. Az ég fekete volt, a tenger fehér. Ekkor pillantották meg az öböl keskeny bejáratában az érkező férfit. Ő nem azonnal; csak amikor mellette a lány már eltakarta kezével az arcát, majd hangos kiáltással a kemény földre vetette magát. Mint feldöntött márványszobor, mely lassan éled, hevert a lány, csöndesen rángó vállal; hevert a földön, kiszolgáltatva bármi pillantásnak, védtelen, szégyenében és félelmében félig öntudatlanul vinnyogott. Mögöttük, a part vonalán, zengett a hullámok mennydörgése. A férfi, il cavalliere Maiotti, lassan közelített feléjük. Ő egy pillanatra kétségbeesetten segélykérően nézett körül: a szűk öböl kopár sziklafalakkal és a fekete égmenyezettel elviselhetetlen intimitásba zárta a kis embercsoportot. Ekkor felállt, elindult lassú léptekkel a cavalliere felé. Látta, ahogy az félúton meglepetten torpan, arca izgalomtól sápad. Felette pedig élesen villant valami fény... vagy csak ő képzelte? Összeharapta ajkát. - Hogy s mint, Signore? - kérdezte, ahogy határozott léptekkel tovább haladt a férfi felé. - Látjuk egymást ma este, Lady Stimson ünnepélyén? - Villámlott megint. Sajnos, esni fog - tette hozzá még, ahogy a férfi mellett elhaladt, s így közömbös pillantást vetett rá; tekintetük összefonódott. Látta, miként hanyatlik le a férfi karja, érezte, megint ő a helyzet úrnője - gyözelmeskedve önmagán.