Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Itthon

mondja -, ez az én unokám. Milyennek találja? - S nyűtt arcát elönti az öröm. Nézem a képet, s átnyújtom az 1. sz. nagymamának, aki tetszéssel nézegeti, majd az újságos úr kapja meg a fotográfiát. Körbe jár a kép, az emberek bólogatnak, mosolyognak, összehasonlítgatások esnek az élő fiúcska és a fénykép fiúcska közt. Gondolatcserék következnek; egy asszony, akinek a következő megállónál le kell szállnia, kelletlenül válik meg a társaságtól. - Nyolc gyerekem van, de, sajnos, csak négy unokám! - közli velem a jobbomon ülő idős úr. A társalgás egyre élénkebb, most már jószerén minden utas részt vesz benne. Ölekbe hullanak az újságok, emberiebbekké válnak az arcok: akár ha a 67-es - mely különben Zugló és a Keleti pályaudvar között közlekedik - vonalat változtatott volna, s fokozatosan egy ismeretlen, ám régről nagyon is jól ismert tartományba érne. Ehelyütt az embereknek szintén vannak gondjai, de ezek emberi gondok: és ki szégyellene ilyenekkel küszködni, ilyeneket akár be is vallani? - Az én legnagyobb unokám épp kanyarón esett át - meséli jobboldali szomszédom - már az ő jobb felőli szomszédjának, egy igen fiatal férfinak, akinek sejtelme sincs az unokaügyekről. Közben új utasok jöttek, a régiek közül sokat leszálltak, ám a társalgás folyik tovább. Nagymamák és nagypapák utaznak derűsen biccentgetve a jövő felé, és az ifjak kórusa készségesen követi őket. A Keletinél leszállunk és búcsút veszünk egymástól, de mintha valamennyien régi jó ismerősök volnánk. Mondd meg szépen a neved, Peti! - szólítja fel unokáját az 1. számú nagymama. - Tessék. Hát szintén a K. utcában laknak? - kérdi a válasz hallatán a 2. sz. nagymama. - Kérem, tiszteljenek meg minket egyszer látogatásukkal!