Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Rendetlenség E/íö és egyetlen megjelenése: Napkelet (Kolozsvár) 1922. ápr. 15. 7. sz. 401-415. - Kézirat nincs. Tárgyi és életrajzi vonatkozások: az író „barakk-elbeszéléseihez " csatlakozik. Ezúttal az elbeszélés zárójeleneteibe közvetlenül is belejátszik az egykori barakktábor helyszíne: Rákosszentmihály. - A hagyaték egyetlen darabja: egy világháborús, innsbrucki eredetű fényképfelvétel (Ant. Grotí, Photograph: Eingang in das Ampezzothal. 445.) hozható összefüggésbe az elbeszéléssel. Feltehetőleg az író egyik, Innsbruckot meg/árt katonaismerösétöl származik, - nemcsak a fénykép, hanem a hozzáfúzödö emlék is, amely - elgondolásunk szerint - átmentődött Déry szövegébe. - A háborús téma és a katonaszökevény további motívumát Id. a kötetünk második részében közölt Verses eposz 1917/18-ból történetében. Az elbeszélés zárójelenete - a szobába szabadult állatokkal erősen emlékeztet a holland Jan Steen: A felfordult világ című életképére, amely a bécsi Kunsthistorisches Museumban függ, s emigrációja alatt az író is láthatta. barakktábor szélén ült, kis veteményes kertben, saláták között. Két kezével átfogta fejét, szemét behunyta, teste ide-odahimbálódzott s á. \^halkan nyögött hozzá. Nem bírta tovább. Érezte, hogy szeme sarkán könny remeg s hogyha irtózatos erőfeszítéssel azonnal úrrá nem lesz idegein, szájából mint egy kráterből kitör az őrület. Megrázta megát, felugrott s a nap felé fordította vinnyogó lárvaarcát. Egy félórával ezelőtt szaladt ki a 6. számú tábori kórházból, valaki behívta a műtőterembe, hogy hozzon melegvizet s aztán odaállították a sarokba, hogy várjon. Egy tizedesnek amputálták megüszkösödött lábát; a két vöröskeresztes ápolónő sietve rohant ide-oda, az orvos kiabált, a beteg nyögött s aztán hirtelen tompa zuhanás zaja ütötte meg fülét: - a térdig levágott lábat az orvos félkézzel, mint valami szemetet a földre dobta le s az lassan, nedvesen tovacsúszott az asztal alá. Felsikoltott s előrehajolva, kinyújtott karral a csonk felé rohant, hogy felemelje. Utolsó pillanatban megállt előtte s kiugró szemekkel bámult le rá a földre.