Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Végre elérte az öklöt, gyorsan megfogta, teljes erejéből lehúzta. Két kis, meleg keze érintésére a kar egyszerre lehanyatlott, mereven, mint egy darab fa. A kisfiú belekapaszkodott s visszafelé húzta teljes erejéből. Agyában vonító fájdalmat érzett, forgott vele az egész szoba, teste olyan volt mint a jég. De húzta, ahogy csak bírta. S akkor egyszerre kétségbeesve vette észre, hogy az ütések mégse szűntek meg. Apa teljes erejéből rúgta anyát, combját, lábszárát, derekát, ahol érte. Felnézett a levegőbe kétségbeesetten s ekkor hirtelen valami meleget érzett kezén. Ránézett, apa ökölbe szorult markából csöpögött a vér, az ő két keze is sötétpirosra vált már. Egy rövidet kiáltott, azután vad őrületben belevájta fogait apa véres öklébe. A következő pillanatban teste hatalmasan megrázkódott, hátratántorodott s azután nagy ívben a földre csapódott. Azt hallotta még, hogy koponyája üresen, fájdalmas szaggatással megkongott. Mikor ájulásából felébredt, üres volt a szoba. Könyökére támaszkodva körülnézett. Az asztal a földön feküdt, előtte a virágváza. De különben rendben volt a szoba, az ajtó is be volt csukva. Fejéhez kapott, heves nyilallást érzett. Azután végigtörölte szemét, azt gondolta, hogy sír, de egész száraz volt. Többször is végighúzott rajta, de csak száraz maradt. Nyögve feltápászkodott, lába egészen elzsibbadt. Fel és alá sántikált a szobában s erősen gondolkozott. Igyekezett valamire visszaemlékezni, de semmi sem jutott eszébe. Bensője száraz volt, kiaszott, nem érzett semmit. A tükör előtt elsétálva, megrettenve megállt. Tükörképe széles véres foltokat mutatott az arcán. Rámeredt, borzalom fogta el a szívét. Percekig állt mozdulatlanul, rémült szemmel bámulva a tükörbe. S akkor hirtelen eszébe jutott valami. Lenézett a kezére, az is vérrel volt maszatos. Most már mindenre visszaemlékezett. A díványra vetette le magát, beleharapott a vánkosba. Forró, hangtalan könnyár ömlött cl arcán. Karjaival csapdosott, szeméhez nyomta kezét, rugdalódzó lába felborította a szőnyeget. S ekkor kezén ismét megérezte a ragadós, nyúlós vért. Irtózva ugrott fel, testét rázta az utálat. Kirohant a konyhába, üres volt az is, a külső ajtók csak betámasztva. De nem gondolt semmivel, lerántotta magáról a kabátot s az inget s megeresztette a vízvezetéket. Mint a nyárfa, úgy remegett a teste. Paskolta a vizet, percekig folyatta fázó, vékony testére, vörösre dörgölte arcát s csak akkor nyugodott meg kissé, mikor már a fagyos víztől kékre ráncosodott a keze. Még remegett az utálattól, mikor visszabotorkált a szobába. Levetette magát a díványra s hangos, felcsukló, görcsös zokogásba kezdett. Az okát alig-