Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

A kisfiú megállt és várt. Várt, mert hátha a jó istennek nem volt még elég ideje, hogy rendbeszedje az ö dolgát. Egykedvűséget tettetve, nézegette a hoszszú utcát. Majd gyorsan felpillantva a napba, még egyszer összerakta gyorsan két kezét és sietve, halkan mondogatta: - Édes jó istenem ... én most mindjárt hazaérek ... ugye nem felejtetted el... megteszed, amire kértelek ... a Rostás Pali ugyan azt mondja, hogy az csak mese, hogy van isten és hogy azt csak olyan buta fiú hiszi el, mint én ... de a Rostás Pali egy csirkefogó ... és én semmit sem hiszek el neki ... anya is azt mondja, hogy a jó isten létezik ... hát látod, most bebizonyíthatod, hogy kinek van igaza ... ha most megteszed ezt, hát csak anyának fogok ezentúl hinni és a Rostás Palival nem beszélek többé, édes jó istenem, tedd meg, amire kértelek! A kisfiú még várt. Elment a szomszéd íüszerüzlet kirakata elé és ott hoszszan nézegette a légylepte mézes üveget, a sárga plakátokat, meg a piszkos edényüvegekben elhelyezett szürkés csokoládét. Azután a nyitott ajtó elé állt és a pultra helyezett légyfogó enyvkúpra figyelt. Ezt máskor különös gyönyörrel tette, mert utálta a legyeket és élvezettel szemlélte zümmögő vergődésüket, de most ezt is hamar megunta és szórakozottan elfordította tekintetét. Egy ideig még bekandikált a boltba, mert egy nénije állt ott, aki gyakran látogatta meg anyját s ilyenkor mindig savanyú cukorral kedveskedett neki. Utálta a savanyú cukrot s ezt utóbb meg is mondta a néninek, de akkor anyja nagyon megszidta érte. Érdeklődéssel figyelte tehát a nénit, gondolta, hogy most tán majd csokoládét vesz neki. Erősen nézett a beszélő szájára, meg a segéd mozdulataira, de ez nagy bosszúságára megint csak a zöld savanyú cukorról emelte le az üvegharangot s már hozta is a rózsaszínű papíros-staniclit. Elkedvetlenedve fordult el s mitsem gondolva megindult hazafelé. De már a második lépés után megállt. Eszébe jutott, hogy még várni kell. Korgott bár a gyomra s tűrhetetlen éhség kínozta, mégis megállt. Hogy gyorsabban teljék az idő, visszafelé sétálgatott, de csak alig tíz lépésnyire, akkor már megfordult. Lusta volt, meg félt is elmenni a háztól. Sarkával hosszú egyenes vonalat húzott a porba és próbálgatta, megbírja-e járni félrebotlás nélkül. S hogy ez nemsokára sikerült, egy lábon ugrándozott végig a vonalon. De közbe-közbe aggódva figyelt házuk ajtajára, hogy nem nyílik-e az ki, nem vették-e észre neveletlen viselkedését. Türelmetlensége, izgalma mindinkább fokozódott. S néha mintha zaj csapta volna meg fülét házuk tájékáról. Ilyenkor megállt a szíve verése s erőlködve,