Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Leült megint az út szélére, rábámult a napfényben hullámzó mezőre. Nem mert hazamenni. Utóbbi időben apa és anya mindennap veszekedett egymással, apa rettenetesen kiabált. Látta, hogy sovány arcán apró piros foltok jelentek meg, amitől fájdalmasan megijedt. Remegve gondolt arra, hogy attól meghalhat az ember. Kiszaladt a szobából, elbújt a kertben és sírt. De a kiabálás odáig is elhangzott. Fülére szorított kézzel feküdt a fűben és sírt. Tegnap is egészen feldagadt az arca, de anya nem vette észre, mert csak este jött ki a szobából. A kisfiú ült a fűben s végigbámult a fehér porban csillogó országúton. Mert ellátott hazáig, de nem mert az ablakokra nézni, gyorsan elfordította fejét, ha pillantása rávetődött. S félt, hogy kiabálást hall, hát hangosan számolt: egy ... kettő ... három ... az összesen hat ... meg kettő az nyolc. De ezt nem sokára elunta s akkor ugatni kezdett, majd a kecskémekcgést utánozta, meg a kukorékolása S mert a kukorékolás különösen jól sikerült, hát többször is ismételte tetszelegve s örült, hogy ilyen jól tudja. De ekkorra a gyomra már fájóan összehúzódott az éhségtől. Nem kapott ma hazulról uzsonnát s reggelire is alig evett. Felkelt s habozva megindult. Eszébe jutott, hogy anyja ma paprikást rendelt ebédre, s mivel ezt különösen szerette, fürgére szaporodtak léptei. Szájából kicsordult a nyál, ahogy elgondolta, hogy a kenyérhéjjal majd kimártogatja a nagy tálból a mérges vörös lét, amelynek édes, csípős illatát is különösen szerette. Már előre szipogatta az orrát, meg a száját nyalogatta. S akkor ismét eszébe jutott a veszekedés. Elkedvetlenedett, mert hiszen nem ehetik majd nyugodtan a paprikásból. S rögtön rá anyára gondolt s a vérfoltra karján. Megborzadt, önkéntelenül megállt. Ismét könnyek tolultak a szemébe. A szél végigvágott a kopár vidéken, a nyárfák zúgva, szomorúan hajladoztak. A kisfiú felsóhajtott: - Édes istenem ... mért van az, hogy apa mindig veszekszik anyával ... s olyan erősen kiabál? Megint látta apát, ahogy fel és alá szaladgál a szobában, apró, véres foltok ülnek ki az arcára, amitől úgy félti apát, erősen kiabál, értelmetlen szavakat mond, az asztalt csapkodja ... - S anya ... szent isten. Édesanya nyugodtan ül a széken s egy szót se szól csak lehajtja fejét... és sír... jaj istenem ... A kisfiú nem bírta tovább, levetette magát a fűre s hangosan zokogott. Forró könnyei a kiszáradt földre csöpögtek. - Anya sír ... szent isten - s aztán egyszerre felugrik, rákvörösre válik az arca s rikácsolva ide-oda szaladgál a szobában, ruháit tépdesi, s apa ordít, az asztalt veri...