Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

amikor jöttek is ilyen volt, tehát alighanem már látogatásukat megelőzőleg is bőgött a néni. Aztán gondolatai ismét elterelődtek, s hirtelen egy szikrázó kristálygolyón akadtak meg, mely az ablak előtti asztalkán puffadt, mint egy arany csoda a napfényben, apró, kerek órát rejtve zenélő magnak belsejében, s oly éles violaszineket árasztva a szobába, hogy a kisfiú majd megvakult. Régóta izgatta őt ez a csodamű, nevezetesen a kérdés, hogy az óra vajon hogy jutott a kristálygolyó közepébe, s hogy lehetne-e gurigázni vele? Most felugrott székéről, s az ablakhoz szaladt közelebbről megvizsgálni a dolgot. De közbe egyre éhescbb lett, s a szeme már szinte kidülledt, úgy, hogy (vakságos) valóságos örömrivalgással fogadta, mikor a néni remegő hangon bejelentette, hogy nem várnak tovább, tálalni fogja az ebédet. Fél három felé járt az idő, valamennyien szótlanul felálltak az ebédlő felé tartva. A kisfiú valahogyan hátrább maradt, s még az előszobában állt, mikor a többiek bevonultak az ebédlőbe. A gangra nyíló ajtó mellett haladt el éppen, mikor hirtelen meg kellett állnia, ijedtség szúrását érezve szívében, mozdulatlanul elöremeredt: az ajtó üvegtáblájához szorulva, tömpe, sárga orral, egy feketeszakállas fej jelent meg a gangon - s a kisfiú csak pillanatok múlva ismerte fel benne a bácsi körszakállas arcát. Aztán halkan kinyílt az ajtó, s a bácsi előredűlve betántordott - a kisfiú csak nézte, hogy elváltozott arca, a szeme véreres volt, a bőre mészfehér, fekete szakálla, haja csapzott. S szót se szólt, mintha meg se látná a szepegő kis alakot, hangtalanul, nehéz dübörgéssel elvágtatott mellette, betámolyogva a szomszéd hálószobába. Néhány pillanat múlva felocsúdva, a kisfiú bement az ebédlőbe. Szótlanul ült le az asztalhoz, s csak jó idő teltén, miután a cseléd már a levest kitálalta, mondta meg halkan anyának, hogy a bácsi már hazajött. Megismételtették vele kijelentését, aztán (valamennyien) mindannyian elhallgattak. - Hisz most már azonnal itt lesz! - mondta megkönnyebbülést színlelve a néni, s magához intve a cselédet, elrendelte, vágják fel a pecsenyét, s tálalják azt is. De bár tíz percig is eltartott, míg a levessel végeztek, a bácsi csak nem jelentkezett. A kisfiú, rég elkészülve porciójával, hallgatagon, dühösen ült helyén, meg se mukkanva. Most, hogy belekezdett az evésbe, éhsége újból oly furdaló, mardosó kínnal jelentkezett gyomrában, hogy alig bírta. Szinte a könnye is kicsordult mérgében, ha elgondolta, hogy már rég zabálhatná a rengeteg, vérszínű húst kenyérrel, ha a bácsi már bejönne végre, az istenit! semmi egyébre (sem) nem bírt gondolni, csak erre, s a düh és az éhség majd felvetette. S azon csodálkozott még, hogy a néni miért ül oly türelmesen, hallgatagon helyén, ha tudja, hogy itt az ura, holott máskor hogy szalad elébe, hogy csókolja, öleli! Mintha kisbaba volna. A szobalány behozta a pecsenyét, s a kredencre tette. Ebben a pillanatban - a nyitva maradt ajtón át - éles dörrenés hangzott be, s utána egy súlyos testnek tompa