Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

ám. Hahaha, hát hogy mondhatta volna nekem, hiszen nem is tudta, hogy ott voltam. Különben nekem mondta volna ... Csend, szól a zene. Táncmulatság volt a korcsmában. Egy sarokban ültem, két szekrény között, szűk helyen, ahol alig vehettek észre. Miért mégis, hogy mindenki engem nézett? Vagy csak úgy rémlett? Táncra rendezve üres volt a szürke terem, csak a falak mentén húzódtak a padok. Az ablak előtt állt egyetlen asztal, boros üvegek, poharak csörrentek rajta, pléhében szürkén csillant meg a mennyezetről lelógó petróleumlámpa halványsárga fénye. A szekrények tetején gyertyák lobogtak, körben húzva, élesen zümmögve táncoltak a legyek. Fülledt, forró volt a levegő, a nyüzsgő sokadalom zaja kábítva csapódott fülemhez. Nem néztem az embereket, minek is tettem volna? Nagy részüket amúgy sem ismertem. Csak a pislákoló, fellobogó lámpafénybe bámultam fel s a zűrzavaros lármából csak a legyek rémült, fájdalmas zümmögését hallottam. Az ajtó szünet nélkül ki-becsapódott, éles szélroham járta át mindannyiszor a termet, csörrentette az üvegeket, a korcsmárosné vastag, veres arcáról ömlött az izzadtság. Szája minduntalan kiáltásra nyílt: - Róza! - hangzott ki ilyenkor gyengén a lármából. - Róza! - ismétlődött ütemesen s a vékony lány ijedt arccal bukdácsolt át a tömegen. - Róza ... Róza - utánozta ordítva, röhögve az egyik legény s sovány combjába csípett az előtte botló, fehérarcú lánynak. Ember ember hátán tolongott, a padlóról vastagon szállt fel a por. Petróleum bűze, izzadtságszag itta át a forró levegőt, a hájjal kenegetett csizmák verejtékezve fénylettek. Megindult a tánc. Öt-hat pár járta csak a terem közepén, a többiek köröskörül ültek a padokon s pipafústeregetés közben ordítva, hajrázva bíztatták a táncolókat. Élesen pengtek a sarkantyúk, a táncoló lányok tarka szoknyái nyíló virágként forogtak, verték a port. Minduntalan elhatároztam, hogy felkelek helyemről s néhány szóra félrekérem Kriskát. Hiszen csak azt akartam tőle megkérdezni, hogy ... hogy miért nem szólt nekem a bálról ... hogy miért nem hívott ... csak azt ... semmi mást. De nem keltem fel. Nem is tudtam volna. Egy hórihorgas, báránybőrsipkás legény állt egyre helyem clé s akárhányszor félretoltam, mindig visszaállt. így kénytelen voltam erősen félrehajolni s csak vékony résen át figyelhettem a táncolókat. Mindig ugyanazok táncoltak-e? Nem értettem. Kriska - úgy tetszett - már órákhosszat forgolódott a terem közepén, pedig még sok lány, igen sok lány ténfergett árván, megkéretlenül a padokon.