Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

De miért (csábítom) csábítsam ajándékkal ... hiszen szeret ... s ha szeret, eljön ö ingyér is ... vagy megfizessek érte ... tán pénzt adjak neki? Szent isten ... hát miért kínzom magam ennyire? Estefelé eléje mentem, félúton találkoztunk. Mezítláb járt, a cipőket kezében lóbálta. Megvártuk, míg besötétedett, úgy tizenegy óra felé megindultunk. Szótlan voltam, míg Kriska az ígért ajándék reményében boldogan s hangosan fecsegett, nevetett. - Mutassa már ... hol van ... mit kapok? - türelmetlenkedett Kriska. A szekrényhez léptem, zsebemben keresgéltem a kulcsok között. Kriska mögöttem állt, hozzám simult, puha. meleg karjával átfonta nyakamat. Megfordultam, még egyszer végigbecéztem piros, ráncos szoknyáját, patyolatingét, átöleltem, csókokkal árasztottam szép paraszt testét. Nem mertem a szekrényt kinyitni. - Még ne ... még várjunk - suttogtam - ráérünk ... a kulcsot se találom ... a jegyzőék se aludtak még el ... hallod, hogy beszélgetnek ... majd ha elaludtak, akkor odaadom ... hiszen ráérünk. Lekuporodott a földre, az ablak mellé. Kriska vállamra hajtotta fejét, halk hangon énekelni kezdett, nyakamra font kezével arcomat simogatta. A szellős, tündöklő ég hűvös, megalkuvó boldogságot sugárzott a kis szobába, elfelejtkeztem minden (keserűségemről) keserűségről. Kriska forró, simuló teste melegített, törtető lázérzelmeim ájuldozva tűntek el mellőlem. - Hova való vagy te ... édes? - csengett Kriska hangja. Arcomhoz dörgölődzött, belenézett szemembe. - Én Udvarhelyre ... mikor apámékkal idejöttünk, még csecs volt a számban ... akkor volt, amikor a fűrész megépült... apám először kézzel dolgozott ... akkor került a bütühöz, mikor édesanyám meghalt... jaj akkor fülét, farkát be eleresztette ... aztán ivásnak adta a lelkét, én folyton ríttam, ő meg vert... jaj be rossz sorom volt akkor... még a szomszédok is megsajnáltak. Szorosan átölelt, ölembe kéredzkedett. Majd felbontotta a haját, a súlyos fonatok suhanva bomlottak a földre. - Amikor megnőttem, akkor már nem ütött meg ... nem merte ... tudta, hogy erős vagyok ... csak egyszer ... de akkor is a sarkamra álltam. Elhallgatott. - No, mikor volt az? - kérdeztem, csókokkal tűzdelve, piros, meleg ajkát. - Semmi... csak eljárt a szám - mondta halkan s elfordította elbúsult arcát. Végtelenül megsajnáltam. - Édes szívem, hát miért nem mondod el? ... Hiszen minden elmondhatsz nekem, ha ... ha ... szeretsz... hiszen szeretsz ... ugye? Villámszerű meglepetés ért ekkor. Kriska rámborult, ölelve magához rántott, örült csókokkal borítva arcomat, nyakamat, térdrevetette magát, lábamat,