Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- De hiszen nem is figyel rám - kiáltott fel hirtelen a lány s megállt. - Dehogy nem, kérem ... nagysád elragadó ... igazán elragadó ... és a természet is... - Hol itt a nagysád? ... Kihez beszél? ... Megint elaludt? - Bocsánatot kérek ... kisasszony ... Elza ... ugye megengedi, hogy így hívjam ... szép neve van. Besötétedett már. Megfordultam s ijedten állapítottam meg, hogy már legalább négy-ötszáz lépésnyire elhagytuk a keresztutat. Gyorsan megfogtam a leány kezét, megszorítottam, mélyen belenéztem a szemébe: - Igazán elragadó ... kezét csókolom ... dolgom van, kezét csókolom. Megfordultam s amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem a helyem felé. Újból lefeküdtem a fűbe, bár tudtam, hogy az üzemvezető lánya visszafelé jövet meglát s akkor biztos, hogy megsértődik, meggyűlöl mindörökre. De már nem (bántam) láttam semmit. Kihúztam az órát, félkilenc volt. De hiszen siet az órám, siet... nem igaz: késik ... most nem tudom, siet-e vagy késik? ... Amikor a pénztárost megkérdeztem, háromnegyed hét volt ... de akkor nem igazítottam utána ... mindennek én vagyok az oka! ... Hány óra van most? - Szép álmokat ... nagyságos úr! - csendült fel az előttem elhaladó lány hangja. - Köszönöm ... azaz bocsánat! ... Kérem Elza, nem tudná megmondani, hány óra van? Nem felelt. Továbbment. Tán nem hallotta meg. - Kérem Elza! Hány óra van? Csend. Megint nem felelt. Úgylátszik, nem hallotta meg. Vagy tán haragszik? Vártam egy darabig, azután utánakiáltottam: - Bocsánatot kérek. Feküdtem a íliben. A sötétkék égen már kigyúltak az esti csillagok. - Egy, kettő, három, négy, - számoltam a lány lassan távozó lépéseit. De hiszen már itt kellene lennie ... Felugrottam s körülnéztem. Sehol egy lélek. Az út végéről a kantin messzi sárga lámpája hunyorgatott felém. A Maros mögött (veres) véres-sápadtan kelt fel a hold. Körbejártam a bükkfát, hirtelen felnevettem. - Ezen az ágon guggoltam meztelenül. Nekivetettem magam, hogy megint felmászom, a fa tetején várom meg Kriskát s ha ideér, megijesztem, megbüntetem, amiért ily sokára jött. De karjaim lankadtak voltak, abbahagytam. Kedveszegetten támaszkodtam a törzsnek. - Megverem kegyetlenül ... Egyszerűen (meg) fel fogom pofozni, amiért megváratott ... aztán elkapom ... s utána szó nélkül itt hagyom s holnap