Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

kában, a nap lilává válik mint egy letört gomba, vastag rétegben hintál a lélekzet az elfáradt szeleken. Csak a hang, a hang tör feléje, mint szárba szökkent acélos búzaszál. Csengetés hallatszik a kapuk alól, a sötétben liftek dobognak, ajtók csapódnak, a házak már remegnek, egyre forróbban és a város dermedt holttestébe trombitaszóra felszökik a vér. Tűzoltók, tűzoltók, hiába sorakoztatok fel emberi rendekbe! Szent isten, mit történt? Valaki rohan! A fa mögött! Valaki utána szaladt! Karját felemelte! De köröskörül a tenger zúg, nyugadtan még, mint az örökkévalóság, csak beleiben turkálnak indulatok. A pódium üres, üres, faarca még nem dobálja hangját az egek felé s szeme behunyva! Itt-ott fehér kőművesek hulláma taszigálja, rendőrkard karcolja csörögve s egy amarantszemű takarítónő tépi haját és arcát, leborulva oltára előtt. Készülődnek. Nemsokára letépik fátyolát. Kinyitja majd száját s fazékhangon öblögeti a keserűséget, mely véres és buborékos és dagadt és irgalmatlanul remegteti már a liftes házakat és [a] kiürült villamosokat. Már sikongnak a szüzek a hűlt félhomályban. A cseresznye ijedten esik ki ajkuk közül, keblüket fázva takargatják és nézik fentről, nézik erkélyeikről a sistergő, feketekalapos poklot. Hátuk mögött levetik maszkukat az inasok és a szakácsnék. Szent isten! Valaki rohan! Elvesztette a kalapját! Milyen piszkos! Ki szalad mögötte? A hegyesszakállú férfi ijedten tolakodik, valaki rávert púpjára. Tyúkszemek sivalkodnak a földön és széttaposott patkányok. Egy arc, melyet mintha isten tenyere vert volna meg, tűnik fel magasan a kalapok fölött, néma szája tátongó barlang, szemei csöpögtek. A gyerekeket nem látni, mert a gyerekek kicsinyek, csak hangjuk trombitál üdén a felhők között és a fák lombjai vihorásszák édes kedvüket. Megállj, mert odalba váglak! Neked is meghalt az apád tegnap? Nekem is! Neki is! Nekünk is! Az apáink meghaltak, árvák vagyunk, mint a kiömlött tej! A hegyesszakállú férfi lehajol, valakinek elrántja a lábát. Valaki elesik. Borotvált szájból vastagán ömlik az átok. A pirosrokolyás cseléd elvesz-