Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

már ott feküdt s fáradtan rámosolygott. Lebontott haja megszépítette arcát, fehér apró fogai voltak s festékes ajka vöröslött, mint az eleven szén. A katona habozott, gyámoltalanul nézve egyik ágyról a másikra. - Nem jössz? - kérdezte a lány. - De jövök - felelte s tovább állt mozdulatlanul. Aztán egy nagy fehérlő csomagot vett észre Dobos ágya mellett. - Mi az? - kérdezte. - Civilruha. - Civilruha? - ismételte meglepetten. - Hol szerezted? Nem kapott feleletet. Dobos már horkolt. Egy darabig tehetetlenül ácsorgott a két ágy között, azután fázni kezdett a lába, elébb az egyik, azután a másik, váltogatta őket darabig, féllábon állva, azután véglegesen kimerült, lassan odament a lány ágyához s óvatosan belefeküdt. Hogy teste a nő meleg, nagy testéhez ért, hirtelen rohammal sírni kezdett. - Föld, föld - vinnyogta - földbe temetni! Az ágy lábához bújt, mint kisgyerekkorában, mikor az anyjával aludt egy ágyban. Ott összegubbanckodott, szoros csomóba a takaró alá, mit fejére húzott s a lány lábát melléhez szorította. Olyan puha volt az, olyan forró és sötét volt ott körülötte, úgy zúgott a csend, mint akkor, mikor az anyaméhben feküdt még s borzalmaival a világ csak a hasfal biztos védelmén át ködlött tompa zajjal. - Ha soha ki nem kerül onnét! - gondolta tehetetlen kétségbeeséssel. S eszébe jutott a rettenetes harc, mit még végig kell küzdenie, az ismeretlen veszedelmek, mik szökését fenyegetik, eszébe jutott a tetves ruha, az égő piszok és büz, mit nem tud éleiéről lekaparni, az egérszagú levegő s a kamerád redves arca az alattomos fintorral s undok lizoform szemöldökével. Itt benn a takaró sötétjében pedig csak ők élnek puhán, forró magányban és nincs harc és háború, csak a hús és vér illatozik diadalmasan, mint a nyári föld. Följebb kúszott, kétségbeesve karolta át a nő ficánkoló testét, fejét a combok rettenetes menedékébe rejtve. - Ne eressz ki magadból ... soha többé! hörögte s egyre szilajabban fúrta előre a fejét, védelmet keresve. S feküdt ott percekig, fulladozva már-már. boldog önkívületben. S hirtelen fény s erős hideg csapott arcába: a lány fellebbentette a takarót. Torzult ráncos arccal, mint egy újszölött, hunyorogva s borzalommal nézett szét a fényben. - Hallgass - suttogta a lány, kezét szájára tapasztva. Csak nehezen tért eszméletre, véres tekintete bambán Fúgött a lányon. De néhány pillanat múlva ö is meghallotta a zajt: elfojtott sugdolódzás s halk lépések nesze az ajtó előtt. - Mi ez? - nyöszörögte rekedten.