Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

be a sikátorba, melyben csak a csend és füst szállt felfelé a menekülő ember után. A vaslépcső kongott és remegett, a füst árnyékot vetett a falakra s az árnyék is ezer lábbal mászott felfelé s néha ájultan kibukott az ablakon, a falak pedig egyre szűkültek s csendes kőhangon nyikorogtak, ha alul, a piszkos homályból hirtelen kivillant a tűz rőt viharja. S még oly messze volt a tető! A levegő forró volt s az ember egyre jobban szédült, amint hörögve mászott felfelé fájó talpain. Csak a falak ne szólnának! Ez a nyikorgás ne üldözné! ... Hát mi is ez, csontropogás? ... Vagy inog már az épület s a kövek súrlódnak egymáshoz tompa halálhanggal? ... Meghajolva, nyöszörögve kúszott felfelé, a füst gyorsan követte, néha összecsapott feje fölött; állából pedig, melybe a felrobbant kazán szilánkja vájt sebet, sebesen csöpögött a vér és boldogan hullt alá a tűzbe. - Miért nem hallom a csöppenését? - jutott hirtelen eszébe s azontúl feszülten hallgatódzott, hogy hátha kihallani azt is a lármák vörös kórusából. Egyszerre megszűnt a nyikorgás, a lépcső kongása elfagyott, a füst sc súrlódott már lepkeszárnnyal a falakhoz, az árnyék is megállt: a csönd lepedőjén csak a vörös vércsepp táncolt súlyos pergessél és hidegen dobogva. - Ha leejteném magam - gondolta, - keresztül szakítanám a lepedőt! - Utána rögtön felkiáltott s homlokához kapott. - Úristen, hisz megboldonulok! - nyöszörögte, előredűlt s lábát magasra emelve, hörögve továbbfutott. Az előbb, hogy pillanatra megállt s kibámult az ablakon, először vett erőt rajta ez a vágy, a hullás, hullás vágya. Épp akkor dűlt össze a lichthof szemközti fala: elébb mintha himbálódzna, piszkos felületét hangtalanul szelték át a lángok vörös sávjai, egy árnyék szaladt át rajta sebesen, talán egy madár árnya ... aztán hirtelen, óvatosan előredűlt és port és köveket hányva az égnek, meghalt. Hangját nem is lehetett hallani, akkor robban fel a kazán. Egy hajtószíj repült ki a mélyből a törmelék fölé, kígyózva mint egy leszakadt kar; egyre vastagabb por és kavics hullt le a magasból, az udvar elsötétedett, megtelt és siketen elhallgatott. Az ember feje fölött pedig még jobban összeszorultak az akna falai s egy pillanatra hideg levegő húzott be a tört üvegű ablakokon. Tenyere vérzett, ujjairól lesült a bőr, bajusza megpörkölődött s undorító szaggal fojtogatta: így kúszott fölfelé a tüzes lépcsőn s mire végére ért s rettenetes ugrással felemelte az akna csapóajtaját, kitántorodott a tetőre: összeesett s hápogva, kitárt karokkal, fogaival harapva, mint egy szívógép rántotta tüdejébe a tiszta levegőt. De a tető újonnan támadt nyílásán át azonnal utánanyomult a fűst, az akna hirtelen huzatja hatalmas lánggal kevert oszlopban hajtotta ki s az ég felé lökte, mint egy áldozatot. Fel kellett állnia s leeresztenie, lenyomnia az aknafcdelet, különben percek alatt a tetőre csap a tűz. így is, nem sok időbe telik már, míg eléri, hisz már inog talpa alatt a tető s a felhők recsegő faszárnyakkal s véres szemekkel menekülnek. A Zögemitzböl