Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

a csapóajtó (önműködőlég) önműködően fölemelkedett s a fekete lyukon át a gömb hangtalanul (kizuhant) kisurrant az űrbe. Addigra már a (lift) felvonó is kikerült a gépházból, egy darabig, egyre lassúbbodva, még (szállt felfelé) fölébe szállt, aztán zökkenve megállt: megérkeztek, a kisfiú kiszállt. Kissé hideg volt ott fenn a felhők fölött, a kisfiúnak különösen a lába fázott, be kellett húznia a paplan alá. De (rettentő) oly hatalma volt most, mindenki szótlanul engedelmeskedett neki, nagy zöld bársonylegyezőkkel lehelték izzadt arcára a hűvös szellőket (s apró vörös manók vakarták talpát). Valaki cigaret­tát akart szájába dugni, elfordította fejét. - Nem szabad! - mormogta félhan­gosan s kényelmesen tovasétált. Szerencséjére épp idejében érkezett: apa már alig volt pár méternyire a holdtól s (rettentően) fenyegetően tátogatta feléje fekete száját, a szegény holdnak remegtek vékony (arany) karjai, lábai (karjai). Ha csak öt perccél később érkezik, vége van (mindennek). Ráordított (apa) apára, ijedten felállt s mélyen meghajolt előtte. - Na most! - gondolta a kisfiú, torkában forrt a düh, (majd felrobbant) s olyan szemeket meresztett apa felé, hogy attól minden halandó (rögvest) rög­tön felbukik, két vörös sebbel szívében. Leült a nagy karosszékbe, mit angya­lok s kékfrakkos pincérek (s mindenfajta furcsa automaták) álltak körül, megnyomta az egyik villamos szerkezet gombját s apa rögtön előtte termett, meghunyászkodva, lehajtott fejjel. - Ne csillogj a cvikkereddel! - kiáltotta rögtön a kisfiú, aki utálta a cvikkcrcsillogtatást. - Na most! - mondta újra s örült, hogy most olyan hatalmas, hogy akár meg is pofozhatná apát. De nem volt durva, még csak goromba se, csak kese­rűbbnél keserűbb szemrehányásokat és vádakat (öblögetett szája) zúdított apára, és oly jól beszélt, oly tisztán, világosan, oly pontos, éles, megdönthetet­len érveléssel, hogy apa még csak felelni se tudott rá. - így csak álmában tud beszélni az ember! - gondolta a kisfiú. Apa ott állt előtte, szégyentől vörös fülekkel, mozdulatlanul. De a kisfiú egyre dühösebb lett... - S amikor tegnap kidobtál a szobából ebéd után! - kiáltotta szenvedélyesen -, mert azt hitted, hogy én (vettem) hánytam el az újságot! Pedig a málé csikas nem akarom eretnek zsuj, zsuj, zsuj ... zúgott szájából a szó. (Rettentő) Nagy felfordulás keletkezett, amikor kimondta az ítéletet. Anya megjelent a háttérben, rimánkodva, összetett kezekkel, mennydörgés, az an­gyalok zúgolódtak, a gépek csattogtak, Pali és a tanítók lógó nyelvekkel ro­hantak el előtte, ... de semmi sem használt, a kisfiú majd elájult (a dühtől) dühében, szinte tombolt már, apró ökleivel csapkodott a levegőben, egy (regiment) ezred katonaság vonult fel ellene harsogó trombitaszóval, csak rájuk fújt s lehelete elsöpörte őket, mint újságpapírt a vihar, a konflisló fel­ágaskodott s a szakácsnénak felbomlott a haja és rárohant...

Next

/
Oldalképek
Tartalom