Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Nem tudom miért, sóhajtanom kellett. Szégyelem (magamat, de bevallom) bevallani, egy pillanatra ezt éreztem: be egyedül vagyok. Ez természetcsen egyáltalában nem tényleg az egyedülvalóságon való bánkódás, (me) hisz az egyedüllét kell, különben nem tudnék dolgozni. És különben: egyáltalában nincs szükségem (e4) emberekre. Ha jól sejtem, ennek az óhajtásnak belül, egész mélyen, erotikus vonatkozásai vannak. Egy nő kellene, egy kis nő, de csak amúgy. Amit egy-két napon belül elintéz az ember. Valami szobalány vagy parasztlány, akit minden izé nélkül meg lehet... Az könnyű! S ha jól emlékszem, a zsidó boltban (a) kiszolgáló lány bíztatóan nézett rám. Egészen csinos, szőke. S rászoktatnám: csak semmi szavak, semmi érzelem. Minden héten eljöhetsz, ha zavarsz, elküldelek, ha kellesz, itt maradsz. Semmi virág, ajándék, mert arra nincs pénzem, én épp annyit adok, mint ő. (Ez el van intézve.) így lesz! Felkeltem, (már) hajnalodott. Kinn, a láthatáron már veres sávban égett a tenger. Sirályok repültek lomhán a fejem felett éktelen sivítással. A víz szélén (egy) nagy döglött hal feküdt, fehéren csillogó hassal, emlékszem reá, mert kellemetlenül hatott a hulla (látása) tudata. Szabad ilyenkor akárminek is elmúlnia? A fényes, rezgő levegőn keresztül ugatás hallatszott. Kedves, mély ugatás, olyan, mint amikor a kutya örül s jókedvében még a nap után is kapkod, hogy megnyalja. Szép, nagy barna kutya volt, igen okos szemű. (F-) Tíz lépésre tőlem a földre feküdt s úgy csúszott felém, farkcsőválgatással bizonygatva legfelsőbb jóakaratát, s néha viccesen vakkantva lökte ki a fejét a legyek után. Oh, nem tud ő most semmire sem haragudni. Kénytelen voltam én is hasra feküdni s úgy játszottunk egy darabig, hol én toltam lassan előre a kezemet s ő kapott a lábával utána, hol megfordítva, s ha ilyenkor nem sikerült megfognom, örömében vagy tízszer is megfordult a saját tengelye körül s keresztülugorva rajtam, még a hajamat is megcibálta feddőleg, hogy hogy lehetek ilyen ügyetlen? Ezt az egészet azért voltam kénytelen elmondani, hogy érthetővé tegyem, hogy (a félévestől) a fejembe szállt a vér, amikor így hasmánt feküdtem s hogy azután véletlenül hátranéztem s (s magam előtt láttam állni) megpillantottam a pirosernyős nőt és gyorsan felugrottam, hát bizonyára azt hitte, hogy (elszégyellem) szégyellem magam, s attól oly vérvörös az arcom. - Jónapot kisasszony! - mondtam és oldalba rúgtam a kutyát -, az ember néha úgy játszik, néha (nők) nővel, néha kutyával, az körülbelül egyre megy. Persze a kutyának nincs oly szép fehér bőre és oly karcsú lába mint a kisasszonynak, amint azt alkalmam volt az ablakban és a dombon megfigyelni. De végre a kutya is csak élő lény és én egyáltalában nagyon szeretem az állatokat, különösen a nőket és a kutyákat. Hogy ezeket nem lehet együtt említeni? Már miért ne lehetne? Mit is mondtam, ja igaz! Ne tessék azt hinni, hogy zavarban vagyok, oh nem kedves kisasszony, én férfi vagyok, nő előtt nem jöhetek zavarba, nincs