Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Salamon tornya

nek, de hiába izgett-mozgott, nem bírt elkerülni helyéről. S a nap is annyira bántotta szemét! De nemsokára ebbe is belenyugodott. Behunyta szemét, homloka kisimult. Beszélni nem bírt már, ajka is alig mozdult s csak egyszer szólalt még meg, valami hörgő, furcsa hanggal, mikor közvetlenül feje mellett megpillantotta Farkast. Pillái gyorsan nehezülve becsukódtak, rőten tetszett át rajtuk a világ izzó fénye. Lassan, rendszeresen végiggondolta élete utolsó éveinek történetét. Ajka nagyon száraz volt, szerette volna megcsókolni a háza melletti hűs orgonabokrot. Eszébe jutott, hogy egy bimbót a zsebébe rejtett, de nem tudta, nem bírta kivenni s ezt nagyon sajnálta. Farkast is szerette volna megsimogatni. Egyéb vágya nem volt. Csak a nap ne sütött volna oly vakítóan szemébe! Egész nyugodt volt s valami furcsa megelégedésfélét is érzett. Hirtelen eszébe jutott Salamon tornya s összeborzadt a gondolatra: mi lett volna, ha tegnap éjjel lezuhan a tetőről. Be jó, hogy mégis elkerülte akkor a halált, be jó! Ki tudja, meddig rothadt volna a holtteste ott a szép, illatos mezőn! S az a magányos, céltalan, rettentő halál! Most emberek között hal meg! Órák hosszat feküdt még teljesen mozdulatlanul, nyugodtan. Estefelé meghalt. Farkas felállt s fejét az égnek emelve, üvöltő sírásba kezdett. Sovány, barna teste úgy remegett, mintha görcsökben vonaglana. Nagy barna szemében könny csillogott. - Mikor estefelé eltakarították a holttesteket, belemart az emberek lábába. Agyonütötték.