Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

- Oh! nyugodtnak lenni, mint a tenger! Ha háborog és az eget verik a hullámok, akkor is nyugodt mélyről jövő, görcsös nevetés az, és hogy futunk (tőle) előle, fázó emberek! Emlékszem négy év előtt, gyerek voltam még, gimnáziumba jártam, - akkor volt (amikor) körülbelül, mikor (olvashatatlan) a Lakatost véresre vertem és agyrázkódást kapott, - éjjel ott feküdtem fenn a dombon. Milyen jó is nekem, hogy egyedül vagyok, úgy éltem akkor is, ahogy akartam. Vihar járta a vidéket, az ég felhőkkel fedett, minden fekete, csak a hullámok fehér törései világítottak. Gödröt ástam a homokba, abba feküdtem. Igaz... és akkor egyik agyonhasznált iskolakönyvem hirtelen széjjelrebbent és a fehér lapok szerterepültek az egész parton... Emlékszem! és egy=két órával rá partra futott egy kis vitorlás csónak. Két vagy három férfi, csuromvizes ruháikat a szél hangosan paskolta testükhöz, valami hosszú fehér tárgyat (emelt) emeltek ki a csónakból. Egy fiatal leány volt, a félelem ölte meg, (szívszélhűdést kapott) szívszélhűdés érte. Délben indultak el, a vihar (kiv) kicsapta őket a nyílt tengerre. Ott álltam közöttük és mialatt beszélték, hogy hogy történt, bámultam. Mi ez?... (Mi ez?...) Hát lehet? Hogy valaki úgy kapaszkodjék az élethez! Holott érezhette és tudta bizonyára, hogy semmi különös, nagyszerű nem fog az életében történni. Néztem az arcát. Csinos, szőke arc (volt), nyitva felejtett, ijedt szájjal. Széles csípőjű, olyan, mint akinek bizonyára négy-öt gyereke is lesz. Idegen volt, előző nap érkezeit egyedül a városba. Vagy volt benne is valami erő, amiért muszáj (t) volt élnie, vagy mindegy, hogy mennyit és mit teszünk, alkotunk! Van valami összefüggés minden ember között és hiányzik-e a többieknek, ha egy idő előtt (eltűnik) eltávozik? És ezt érzi mindenki, amikor nem akar meghalni? Rettenetes! (Milyen sok) Mennyi, mennyi ember van (egy) és mindegyik fontos! Minek, kinek, muszáj akkor lenni, hogy az emberek görcsösen tartsák össze a kezüket és imádkozzanak: csak ez maradjon meg, oh Istenem! De lehet-e valaki oly rettenetes akaratú, hogy ezreket, milliókat tudjon pótolni? Vagy nem is kell... nem is szükséges és talán nem is jó? Talán csak ez jó: élni, gyerekeket szülni, szeretni és így tovább és a haláltól halál árán is félni. És akkor sokat tanultam. Végigsimogattam a leány szép testét és sajnáltam, hogy meghalt. - Bizony, bizony, nem szabad senkit sem bántani. De ha belülről jön valami, ami széjjelfeszíti a vért, hogy az ujjak hegyén kifröccsen és a halántékon az erek a szétpattanásig dagadnak, hogy muszáj menni, rohanni, előre és nem nézni, kire lépek, kit taszítok el az útjából? Dél volt már, a nap egyenesen tűzött kopaszra nyírt fejére. Lassan visszafordult és amire a dombra ért, a városból idehallatszó harangszó három órát (jelzett) csengett. Az egész vidéken egy lélek se járt. Csak nagyon messze, (amer) ahol a fürdő van, apró fehér testek mozogtak a zöld vízben.