Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

-V^alkMT^hogy gyerekel szülő asszony nem maradhat szűz, amiről Önök is bizonyára marnimrhn^gyozodtek uraim! És végül, Önök ezt mhrdlmTrytaÄ^2£oly jól tudják, mint én és legnagyobb bűnük, hogy nem hiszik, amit hirdetnek (és|rTíH^ig4ia^tijdják, amit mondanak." (E) E kissé nagyképű és készakarattal túl heves beszed~iita«-^yj2r^an, egyenes testtartással kimentem.) ' -— (Akkor már egy éve volt, hogy elvégeztem az iskolát.) - Ni, milyen tele van az utca, - gondolom és lassan, hosszú és súlyos lépésekkel megyek előre, lehajtott fejjel. - (Két)ezer koronám van még körülbelül, ha takarékos vagyok, még egy évig bírom. Lassú és hosszú munka. Nagyon nehéz. Egy év múlva kész kell, hogy legyek. Kész leszek ha beleszakadok. Azután beállok valami irodába és úgy keresem meg a kenyeremet egy-két évig, akkor meg már lesz pénzem elég és majd mindig dolgozhatok. De amikor kezdtem, nem gondoltam-e, hogy egy félév múlva kész leszek és azután nem lettem kész és egy újabb félévet szántam rá és megint nem vagyok kész. És most még egy (újabb) év(et adok még magamnak). - Mindent pontosan kiszámítottam, de hátha csalatkoztam és megint nem lesz elég? - Halló! (Tanár) Endrei úr! Miért csikorgatja a fogát!? -Tessék? Oh semmi! Csak próbálom, hogy nem fáj-e? Alászolgálja! - Egy éven túl pedig holtbiztos, hogy nem bírom tovább pénzzel. És ha addig se leszek kész és abba kell hagynom... akkor inkább főbelövöm magam. Nem! Kész leszek! Összehúzni az idegeket. Kicsire a testet! És a fogakat összeharapni (és a füleket betömni) és úgy rohanni előre összegörbülő háttal. Félkézzel eltoltam magamat egy oszloptól, amelyiknek majdnem nekimentem. Gyönyörű idő van, Istenem! Villámló fehéren fénylik a márciusi nap és magasan a fejem fölött, a háztetők között sebesen huhog a szél. Amott, most épp bevágott egy ablakot, a cserepek a negyedik emeletről zuhognak a földre. És az ablaknál rémült arccal, kibontott hajjal és derékig látszó meztelenséggel megjelenik egy nő. - Hm! fiatal és, hogy csókolja a nap a dagadó melleit. Most meglátta, hogy felfelé néznek és gyorsan visszahúzódik. - Miért? Ott állni fenn, elérhetetlen magasságban meztelenül és látni, hogy az egész széles utcán a fekete kalapos férfifejek hogy fordulnak mind felfelé és az ezer égő szem hogy tapad (és) a testére és kívánja, isteni mulatság! Szűziesen bután szemérmes! Hisz oly magasról nem ismerheti meg senki! Tovább ment és csak a gátaknál vette észre, hogy messzire kijutott(ott) a városból. A hullámok lassan gödültek, neki a partnak, szürke, bársonyos volt a víz, csak a végéről, ahol a tenger már lefelé görbül, villámlottak a megtörő hullámok éles, fehér csíkjai. Lefeküdt a napsütéstől forró fövényre. A part végig buckás (volt) benőve szürkés, ritka fűvel. Előtte (hosszú, széles) széles, hosszú homoksáv, mert apály van, mögötte egy óvatosan emelkedő kis dombocska, az egyetlen emelkedés