Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)
Ellopott élet
kieresztve az emlőt, türelmetlen, hangos sírásra fakad. Anyja egykedvűen nézi, térdein meg-megringatva. De hirtelen leteszi a varrást a földre, újságpapirossal gondosan betakarja s feltápászkodva arcához szorítja, ezer csókkal borítja el a rongyokba pólyázott kis testet. Kezével végigsimítja a gyerek arcát, vérsáv marad nyomában. Ujjai vérezték be, három-négy helyen is megszúrta magát a kályhaláng imbolygó fényénél. Elsikoltja magát: jaj! jaj! kis szívem! Ujjaiból felszívja a vért, azután szájával a gyerek arcának esik s lenyalja, lemossa gondosan, hogy nyoma se maradjon a vérnek. - Csucsuja-babuja - ringatja s nagy léptekkel fel és alá jár a szobában. Az alacsony kormos mennyezetről, a falakról felzsibonganak a megriasztott legyek, az utcáról nehéz társzekér dörömbölése hallatszik, az ajtóüveg szakadtalanul csörömpöl. - Csucsuja-babuja - énekli a sovány asszony ringatva s leül a díványra. - Csi-csi! kis lányom... aranyos galambom... aludj... aludj, édes szívem... gondoskodik rólad a te édes anyád... csi-csi, nyughass édes szívem!... Szorgosan őrködik a te édes anyád... édes apád se tudja... a bátyád se tudja... senki se tudja... csak mi ketten tudjuk... nem mész te majd hozomány nélkül férjhez,... de nem ám, édes szívem... aludj, aludj csendesen... lesz majd itt pénz bőven... gyűlik már lassanként... ne félj te semmitől... csi-csi, szívem... nem úgy mint az anyád... egy szál ingben, ki nem vernek téged... de el ne árulj... el ne gagyogd kis szájacskáddal... megmutassam?... Hisz láttad már sokszor!... Minek akarod, no minek akarod kis együgyű állatkám!... ejnye-ejnye, hát ne sírj... hát megmutatom, ha olyan nagyon akarod,... de meg ne tudja senki sem, mert elveszik... hej bizony! Rosszak az emberek. Leteszi a gyereket a díványra, letérdepel a földre és a szekrény alól kihúz egy összegyűrt, piszkos poros irkát. Óvatosan az asztalra teszi, kiteríti, simogatja, fellapozza; szeme vad lánggal villan, ajka leleffen. Az asztalhoz ül, ölbekapja a gyereket. - Csucsuja-babuja né-né, kis szívem, no látod, ugye megmutatom, édes szívem kis lánya,... ez mind, mind a tiéd!... Én gyűjtöttem a részedre... csak a tiéd... hozományra... nem apádnak gyűjtöttem... csak neked... neked lesz hozományod, nem úgy, mint az anyádnak,... ide figyelsz kis pöttyöm? Látod: ez maradt a segélyből, majd a fele megmaradt,... csak spórolni kell. Ezt meg a varrásért kaptam... az egész, amit kaptam a Schneiderné nagyságától, hogy dögölne meg, amiért lealkudott egy forintot... egy teljes forintot... az átkozott teremtés, és ez szólíttatja magát nagyságának... egy forintot lealkudott... hallod,... egy egész forintot,... de hiszen nem felejtem én ezt el... a véremet veszi a pióca... oh, hogy a jóságos úristen büntesse meg érte tizediziglen... hát mit vétettem neki... mivel érdemeltem meg, hogy egy forintot lehúzzon a béremből.
