Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
II. Férfikor - „A vers nem a fecsegés műfaja”
„A vers nem a fecsegés műfaja" Bella Istvánnal beszélget Eszéki Erzsébet-A negyvenhét éves költőről számtalanszor hallottam egy anekdotát. Néhány éve, az Élet és Irodalom munkatársaként ő gondozta az egyik szerző kéziratait. Hogy kipihenje a szerkesztőségi fáradalmat, elutazott Szigligetre, az alkotóházba. Rémülten vette észre, hogy ugyanabban a turnusban van a sorozat írója is, méghozzá a szomszédos szobában. Ráadásul az illető folyton-folyvást gépelt, ő meg arra gondolt, hogy ezt a sok kéziratot mind neki kell majd átírnia. Az utolsó reggelen erőt vett magán, kilopódzott a kertbe, onnan nézett be a szomszédos ablakon. Látta, hogy a gépelő édesdeden alszik. Nem értette a dolgot. Már csak azért sem, mert visszatérve szobájába újra hallotta a kopogást. Ismét kiment a kertbe, szomszédja változatlanul hortyogott. Az anekdotabeli költő mérgesen nézett az égre, s észrevette, hogy az egyik fán harkály kopácsolt - „gépelt". Mi igaz az egészbőlI- Az anekdota két valós történet keveredése. Az első addig igaz, hogy a szomszédom kéziratait én gondoztam a szerkesztőségben. Az illető tényleg éjjel-nappal verte a gépet, ezért időnként eszembe jutott: Istenem, ezt mind nekem kell majd átírnom! A másik történet ott kezdődik, hogy szeretek sétálni a gyönyörű szigligeti parkban, kedvenc fáim és bokraim között. Egyik reggeli sétámon hallom, hogy valaki bőszen gépel. A kertben! Eltűnődtem: lám, velem ellentétben milyen szorgalmas emberek vannak. Mentem a hang irányába, de senkit se láttam. Itt-ott mégis felhangzott a gépelés. Hosszas járkálás után rájöttem, hogy a lombból jön a hang. Egy szajkó addig járt az alkotóházba, mígnem eltanulta a gépelés ritmikus, szaggatott hangját.- Olyan nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai sokat vesztettek a háborúban.- Közöttünk sok a hadiárva. Ezt a szót, szerencsére, nem ismerik a mai fiatalok. Egyszer, tíz-tizenöt éve, láttam egy nénit a Mátra mozi előtt. Utcai mérleg előtt állt, egy táblára kiírta, hogy pontos mérés húsz fillér, s egy másikra, hogy hadiözvegy. Biztosan nem értette mindenki, hogy ez mit jelent. Én értettem.- Több gyereke is van. Tudja-e, nekik mit jelent az apai- Biztonságot és nyugalmat. A két fiú tizenkilenc és tizennyolc éves, tehát ők már félig felnőttek. A lányommal is jól megértjük egymást. Tudunk játszani. Amikor a fiúk kicsik voltak, kitaláltuk a magunk játékait. Lefekvés előtt például paplanba csomagoltam őket, s el kellett játszani, mi van a csomagban: kiskutya, hóesés, tengermorajlás és bármi más. A végtelenségig lehetett folytatni, sok ötlettel.- A játékosságot hogyan lehet a költészetben is megőrizniI- Ha támad egy ötletem, nem dobom el. Szeretem kiforgatni, megcsavarni. Nemrég írtam egy Ani Máni-verset. (AniMáni vekker lesz- Zs. G.) Kedvenc gyerekfigurám, a lányom, ébresztene engem, hogy el ne késsem, de én előbb fölébredek, ettől ő megijed. Mert ha most nem tud fölébreszteni, akkor mi lesz1! Elkésem... Ezt az ötletet is valós helyzet szülte, egy ébresztgetés. 75
