Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
II. Férfikor - Önarckép - most?
Önarckép - most? Valamikor, kicsinél is kicsinkébb koromban két Napom volt, mint a világvégi balladákban. Az egyik odafönn az égen, a másik itt lenn a földön, a fekete kútban. Az égi: fénygubancos, árny-csimbókos fenevad-arc, akire tilos volt ránézni, mert karmaival belemart az ember szemébe, s megvakíthatta, netán örökre. A másik, a békességes, a víz színén szelíden lebegő nagy aranykorong, olyan kerek és fényes, mint a nagy ingaóra alatt jobbra és balra lengő réztányér, ahogy nálunk mondták, az óra - vagyis az időnk - holdja. Soká tartott, talán már harmadik nyaram is elkezdődött, amire magam is elhittem, amit mondtak róluk, hogy a két nap egy és ugyanaz, bár mégis más. Valahogy így voltam másik arcommal, első tükörképemmel is. Már rég túl azon az ősemberi döbbenetén, amikor is az első emberek egyike - és magának mindenki az - először pillantja meg arcát az elnyugvó víz tükrében. Lehet - képzelem -, meghőkölésében odaszegeződött a földhöz s bámulta, mint a csodát. De az is lehet, megijedt és világgá futott önmagától, a mástól. És tudtam azt is - milyen ijesztő és boldogságos volt a fölismerés hogy az a másik, az a folyton elmozduló és folyton össze-összeálló fényálarc valami módon én vagyok. Az én arcom, ami van is, meg nincs is. Van, mert látom, és mások is látják, és az istenek, életem igazszavú mindenhatói, apám és anyám is azt mondják. Nekik pedig el kell hinnem mindent. S mégis, ha elsötétül a világ, vagy hozzáérek ahhoz a másik archoz, ha óvatosan megcsendítem a víz tükrét, összezavarodik és eltűnik minden. Talán ezért is vágtam bele ököllel a nagy fehér tükörbe, hogy megtudjam, hogy lehetek ott, ha itt kint vagyok. Ezek a szépséges szorongások és fényes félelmek vezethettek egyik későbbi, bár nem sokáig űzött játékomhoz, ami szigorú szemmel nézve talán a viviszekció sajátos formájának, szelíd változatának is mondható. Volt egy kutyám, Szüli, és volt egy macskánk. És volt ama kétajtós, nagy fehér szekrényünk, az egyik ajtaja tetőtől talpig tükör. Magányos óráimban, s mennyi ilyen akad egy egyedül játszó gyerek világában - nem egyszer becsalogattam a szobába s odavonszoltam őket külön-külön a tükör elé, s néztem, mit is csinálnak. Szüli, ahogy a másikat megpillantotta, rögvest neki akart ugrani. Ugatott, morgott, fogát vicsorította, fölcsapta a farkát, s uzsgyi neki. Ahogy a tükör lapjába beverte az orrát, hátrahőkölt, szűkölni kezdett, majd újra morgott, fogát vicsorgatta, és újra és újra a másiknak ugrott, az meg neki. Aztán a többszöri roham után lekushadt a tükörrel szemben, s nézte a másik pihenő ebet, vinnyogott, majd elsomfordált. Macskánk, ahogy észrevette a másikat, nyugodtan nézelődött, majd elébb fújt egyet, prüsszögött, hátát görbítette, farkát csóválta, s látván, hogy az is ugyanazt teszi, közelebb lépett a tükörhöz, nézte a fújó, prüsszögő szörnyet, majd némi tűnődés után megpróbált odakapni a mancsával, s hogy ez nem sikerült, megpróbált a tükör mögé nyúlni, majd körbesettenkedve a tükör mögé kerülni. Azóta is egy láthatatlan fény előtt állok, s mintha Krisztus sebébe nyúlnék, meg-megpróbálom kitapogatni benne magamat. Néha ököllel vágok bele, mint hajdanán, mikor arcmásom - arcmesém - elkezdődött és összetörött. Néha meg-meg- próbálok a tükör háta mögé nyúlni, hátha ott vagyok. Ilyenkor írok verset, vagyis önarcképet. Önarckép helyett. 63
