Benedek Anna: „…mit tesz a fény…” Nádas Péter fotográfiái, 1959-2003 (Budapest, 2012)
Földényi F. László: A fény igazsága
Biztos vagyok benne, hogy Monet számára nem a fénymisztika jelentette a legnagyobb kihívást, és nem is azok a festőelődök, akik hasonló makacssággal ragaszkodtak ahhoz, hogy megfessék a megfesthetetlent. Hanem a fényképészet, amit alaposan és behatóan ismert. Igaz, az 1880-as években Európában már mindent megtettek annak érdekében, hogy a fényképészetet a tárgyábrázolásra korlátozzák - vagyis hogy a dokumentumértéke miatt favorizálják. Igen, itt egy alma. Ez pedig egy halott. Az meg egy épület, amit jól ismerek. Ez pedig a nagybátyám. Amott meg én vagyok. Igen, abban a párizsi utcában magam is jártam tavalyelőtt. Ezért lett olyan népszerű a fényképészet - s mind a mai napig a ráismerés állítólagos örömét használja ki, ami persze valójában a Leltározás közönyének felel meg. Az első fotók azonban, noha elvben mindennél pontosabban akarták visszaadni azt, amire a lencse irányult, vagyis a tárgyat, eleve olyasmit is bemutattak, ami amúgy nem tartozott a tárgyakhoz. A világ legelső fényképén, amit 1826-ban 8 órás expozícióval Nicéphore Niépce elkészített, nehezen ismerni fel a dolgozó- szobájából látható háztetőket; inkább egy huszadik századi konstruktivista festmény, valamint egy ..elmosódott" Monet-kép ötvözetének a benyomását kelti. Amikor pedig Daguerre 1839-ben más-más napszakban fényképezte le ugyanazokat a házakat, egy kortársa találóan jegyezte meg, hogy ezzel olyan minőséget fedezett fel, amit a művészet addig soha nem tudott elérni. Nevezetesen a fény eloszlását. Ha megnézzük Daguerre párizsi utcáit, akkor ráismerhetünk erre is, meg arra is, a hirdetőoszlopra csakúgy, mint a becsukott zsalugáterre, a kéményekre éppúgy, mint a kirakatokat árnyékoló vászonra. De egyvalami biztos: minden hasonlóság dacára ez az utca soha nem volt olyan, amilyennek Daguerre megmutatta. Soha nem volt úgy fehér és úgy fekete, mint a fényképen, soha nem engedte látni a kettőnek azt a végtelenül sok árnyalatát, amit a fotó, soha nem mutatta a fénynek azt a szórtságát, amit szabad szemmel tényleg a legritkábban lehet csak érzékelni. Márpedig Monet-t éppen ez érdekelhette mindennél jobban. De hagyjuk Monet-t. Nézzük Nádas fotóit. Például azt, amelyiken egy nádszék támlája látható, meg az árnyék, amit egy falra vet. Látunk ilyesmit a „valóságban"? Bizonyára, hiszen egyből felismerjük, mi van a képen. És mégis, így soha nem látjuk. A szemünk ugyanis soha nem tud így kimetszeni egy részletet egy komplex látványból. A szem ide-oda vándorol, letapogatja azt, amire irányul, képtelen megállapodni rajta. S azután ott van a periférikus látás is, ami alaposan belezavar a koncentrációba. Úgy látjuk a valóságban a széket és az árnyékát, hogy 12
