E. Csorba Csilla - Sipőcz Mariann: Arany János és a fényképezés. Országh Antal fotográfus /1821-1878/ pályaképe (Budapest, 2019)
E. Csorba Csilla: Arany János és a fényképezés
Míg a sokszorosítás (litográfia, fametszet) útján készülő portrék, illusztrációk esetében már az 1850-es évektől elterjedni látszik a „fénykép után” megjelölés feltüntetése, festőknél a 20. század második feléig ritkán találunk utalást arra, hogy fotóelőkép alapján dolgoztak volna. A fénykép mint nyersanyag - ahogy Tomsics Emőke megállapítja - szabadon alakítható, hozzátehettek és elvehettek belőle a grafikusok éppúgy, mint az e gyakorlatot titkolni szándékozó festők. Tiedge mellett szólnak azok a vélemények is, amelyek feltételezik, hogy e kis kép a valóságban egy átfestett talbotípia, amelyet újra lefényképeztek.116 Az első negatív-pozitív eljárást követő Tiedge Vörösmarty Mihályról is e technikával készítette 1855-ös portréját, s a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában található, Horváth Árpád történészt (szintén 1855-ben) ábrázoló színezett talbotípia ugyancsak Tiedge János munkája. Arany 1855-ben pünkösdkor „Pestre rânduit szellőzni és - a dicsőségért” - s ahogy barátjának írja, ez alkalommal vagy fénykép, vagy rögtön rajz készülhetett róla. „Berecztől nem maradhattam, meg kelle tennem” - mentegetőzik Szász Károly előtt.117 E levélben kitér egy rosszul sikerült fénykép látványára, amelyet majd Barabás átrajzol: „Volt szerencsém látni egy palástba nyakig beburkolt czigány papot - kiben az eredeti szőke fiút bajos feltalálni. Oly komoly, mint valami hypocrita. Azt hiszem Barabás okosabb fogott lenni, mint az a fotograf mesterség.”118 Ez idő tájt Tompa Mihálynak ad hírt, hogy Szász Károly megházasodott, s hogy „Barabáshoz ő is küldött be egy photogr. arczképet: ollyan rajta, mint egy palástba burkolt czigány. Fekete, mint a subiczk.”119 Ha „ő is” küldött fényképet, talán Arany is küldött/vagy készítettek róla egyet, amelyet Barabás a szakállas, kihajtott ingnyakú litográfiához 1855-ben felhasználhatott. Hasonló a helyzet a legújabban előkerült fotográfiával. Amint az köztudott, Barabás Miklós 1856. szeptember 6-án írt levelében kérte a költőt, hogy utazzon Pestre, mert róla Nagyszalonta város felkérésére olajfestésű portrét kell készítenie. Arany beszámolója szerint négy egész napig éjjel-nappal ült a festőnek, mégis azt írja, hogy „még egyszer fölmegy Pestre ülni Barabásnak.”120 A többszöri személyes jelenlét ellenére a fej vonásainak megfelelő kidolgozásához a festőnek szüksége lehetett egy fényképvázlatra, amelyhez igazodott. Nem véleden, hogy e fotó soha nem került nyilvánosságra, hiszen egy, maximum két példány készülhetett belőle, csak az érintettek tudhattak róla. Pályája során Arany nem tulajdonított jelentőséget neki, hiszen az ennek alapján festett reprezentatív festmény elérte célját, közszemlére téve a nagyszalontai Városháza dísztermét díszítette. A kis fénykép rendeltetése az volt, hogy a hasonlóságra és az eszményítésre egyaránt törekvő festő a képmást felismerhetően adja vissza, az eszményítést ne vigye túlzásba. Míg a fénykép lágyabb vonásokat kölcsönöz Arany arcának, a festményen azonos beállításban komolyabb, merevebb tekintettel néz a halhatatlanság távolába. Fénykép az Akadémia szolgálatában a titkár szemszögéből A portrékészítésen túl milyen módon találkozott Arany János az 1860-as évek elejétől a fényképezéssel? E kérdésre töredékes levelezése és az általa szerkesztett Koszorú című lap cikkeinek ismeretében válaszolhatunk.121 Arany János felismerte a fényképezés mibenlétét és jelentőségét, hivatali tevékenysége során annak korszerű, praktikus használata került elsősorban figyelme előterébe. Míg a privát élet közegében kevéssé tette ki magát a fényképezés adta bizonytalanságnak, a közélet fórumain biztos kézzel nyúlt a fényiratok gyors és hatékony alkalmazása felé. Bár magáról nem szívesen csináltatott fényképes arcképet, ha valamilyen közcél indokolta, állt elébe maga is, s másokat is erre buzdított. Amikor Nagyszalonta megrendelésére Barabás olajképet festett róla, „Az arckép-históriában” a gesztus példaadó értékét érezte követendőnek, örvendetesnek nevezve, hogy „a jó példa mindig hat és meglehet más városok is felbuzdulnak, hogy elhunyt vagy élő jeleseikért lendítsenek valamit.”122 Walter Benjamin ikonikus tanulmánya123 arra hívja fel a figyelmet, hogy a technikai úton sokszorosított műalkotás elveszti „auráját”, s a „reprodukciós technika kivonja a reprodukáltat a hagyomány birodalmából”, az egyszerit a tömegessel helyettesíti, ami megosztotta a 19. század közepi magán- és közembereket, s nem csupán „az ideál 35
