Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

166.

Vagy nem is voltál? S most is magamat szólongatom csak?... Téged láttalak ki az égből, téged rá a világ gyermekeire, szemed sugarát - a magamét! - 's mennyei burkodat földiekre, hogy mutathassanak, örök képet, sok múló tünemény: palánk mellett, tyúkketrec tetején nyestem a nyárfát, téged vártalak, s meg is hozott a karcsú lányalak, akit oly vágyva kísért a szemem; éjszaka egy kerti ablak alatt lestelek, víg özvegyet, fürdeni; s minden sarkon megvillant isteni mosolyod mása, fénylő Rejtelem: ellobogott benned a bűntudat és megtisztúlt a szégyen... Jelenés, akkor is vagy, ha százszor tévedés!

167.

De nem vagy az! S megint vagy!... Forog a debreceni korzó káprázata: most egyszerre Kettő vagy: szőke és fekete! A nagy könyvkereskedés előtt lesem, jössz-e már, jöttök-e, s hogy ideérsz, Egy s Kettő, Te, Titok, te, Képtelenség, úgy átsajdulok, mint amikor, harminc esztendeje, csakugyan jöttél s arcod nevetett s ráztad szőke-fekete fürtjeidet,

Első Varázs, te, Kettő (mialatt legjobban egy távol Harmadikat kívántam benned)... Álom, rajtad át szárnyal a fiúk szeme a világ tényei felé... Nem voltál enyém?

Biztos?... De hiszen nem is vagy, csak én gyártottalak, s én nem tudom ma sem, hol kezdődött az Első Szerelem.

168.

Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre maga építi, amit ostromol.

S oly laza a lélek szövete, oly vékony réteg az érző pillanat, s ami - valóság? - rajta áthalad, olyan kétes, és a jelen mögött,- vagy előtte - olyan nagy az örök, oly tengersok a többi, az, amit a szellem őríz és elevenít, rajtad s máson, perc és anyag felett, olyan úr az emlék s a képzelet, hogy érzékeid eseményei, a testi mámor tűnő tényei, mellette mind csak koldús unalom: Ezeregyéj forog át agyadon úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, ahogy téged álmodik valaki.

7