Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

132.

Aus alten Märchen tündér hókeze intett felém, a Der, Die, Das erdeje lassan hullatta tüskéit, s a halk nyár zsongásában mind messzebbre csalt kis szótárammal s nagy szivemmel a Buch der Lieder meg a romantika: arany alkonyban száz édes virág, száz édes arc gyújtotta mosolyát, kék szikra csengett rügyön, levelen, Ganges-part tárult, álom, szerelem, vízesés zuhant a lábam elé (s tükörképe a tóban fölfelé), s árnyak táncoltak elő - honnan? - a föld alól, csontváz foszforvigyora mutatott éji temetők felé - s bár vers mondta csak, mi a Liebesweh, ismerősöm lett minden végtelen...

Csak egy nem, egy nem: a saját szivem.

152.

Roppant világ, gyászé, gyönyöröké!

Mágnesek vonzottak mindenfelé, rám forrtak, szívtak, nehéz delejek öntözték, járták minden ízemet, szétszedtek, összeraktak: szüntelen fuldokoltam egy gazdag Semmiben, s mint akit rettentő fény altatott, boldogan tűrtem kiszolgáltatott érzékeim káprázó ünnepét.

Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék?

Minden, együtt. Mert hogy csak ez vagy az,

ha magam mondom, akkor sem igaz:

mint a tenger vize a szivacsot,

folyton az örök mindenség mosott,

öblített forró áramaiban,

hogy rokona legyek, határtalan:

Valóság, Álom, ha egész, ha rész, egy szerelmem volt, a Megismerés.

154.

S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszűnik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringtunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete.

5