Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

És most már tudom: óh, hát persze hogy az ez a béke: a ti dalotok szól ma, régi, földvári tücsköké, s még régebbieké, alföldieké, itt, Budán, a Pasaréten, ahol a nagy ostrom után is ostromol még néha a vész! Rátok ismerek unokáitokban; s hallom bennetek, ükök, az őst: együtt zendítitek, föld citerája, gyermekkoromat,

Gyarmat tücskeit, a miskolciakat, s Debrecent, Erdélyt! - tenger s ami csak látott valaha, táj, Ragúza, és Fekete Erdő, mind itt húzza, és a többi, mind, a nótáját: egész életem itt zeng, ide gyűl vele, a cirpelő mult kínja-öröme: tücsökzenében új tücsökzene.

6.

7.

Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít a tücskös éjbe, fátyolbimbait bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, jön, itt van, már nincs, erdők, városok örvénye forgat: én magam vagyok a kép s a keret, s évek, negyvenöt, lobognak körűi, s mindegyik mögött ott a többi, ott cirpel, ami csak enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat, minden elérhetetlen messzeség, minden kétségbeejtő veszteség, mind, ami voltam, pénz és szerelem és halálvágy, és ami sohasem, az is, kétely, játék és képzelet, a zűrzavar, amit most rendezek, hogy értsem magam s hogy megértsetek örök véget és örök kezdetet.

107.

Első versemet egy nyári napon írtam, a hortobágyi vonaton.

Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg. Durúzsoltak, álltak a kerekek.

Vártunk. Döcögtünk. Ez az unalom.

Ohatnál végigdőltem a pádon, úgy kábított már a tücsökzene meg a sinek egyhangú üteme, így lesz ez Balmazig, Debrecenig?

Ásítoztam. Dúdoltam valamit, valami zsongót: zsongott, kattogott vonat és világ. S egyszer csak, ahogy rakosgattam a ringó szavakat, rímbe kattant bennem két gondolat.

Ez felébresztett, mint valami vicc.

Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? így? Egész jó játék. De fog menni? Ment!... Felfrissülve értem el Debrecent.

1