Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

332.

Szikrázó éj, álom, tücsökzene.

Édes a szél, mint egy nő közele.

Virág csókol. Ébredek. Hol vagyok?

Mily küszöbön? Mint egykor a homok, hogy ott hevertem a Piramisok tövében, úgy zizeg körűi a fű, s máris itt röpdös a lótusz-szemű énekesnő, kit Kairóban, a múzeumban láttam, a múmia: fátyoltestén a hold átinteget, örvény nyílik, mélyül a fák felett, örök csillagok húznak, ejtenek: óh Mindenségi Melegen, mint a könny, buggyan ajkamra a szív, az öröm, a hála, hogy éltem, hogy voltak csodák, hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, mikor - mikor - Mikor minden csak játék s butaság!

347.

Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy Kína mondja: a Tízezer Dolog, az Egész Élet. Napfény, hópehely.

Nőkből, lányokból még egy tízezer. Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.

A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. Tízezer álom, vers és gondolat.

A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt a lélek. A bors keresztmetszete. Repülőgépről Svájcra nézni le.

Egy távolodó csónak. Medúzák Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág a börtönből. Kislányom mosolya.

Az igazság. A régi Korcula.

Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.

Tíz fényévem a Sziriusz felé...

Nem, nem, így a leltár is töredék:

Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

352.

hisz máris az vagy, csupa suhogás a föld s az ég, álomtánc, tűzvarázs, s szemed lehunyod, szél csókol megint s egymásba szédül a bent és a kint és zeng a hang és zsongva ring a rét s ahogy szíved átveszi ütemét, mintha egy gömb fénytág felületén robbanna rólad, úgy hagy el az Én, úgy rohan, úgy nő az egeken át és csak mikor már benne a világ, csak amikor már ő a burka, csak akkor látod meg újra magadat, az eltűnt parányt, mikor kerete vagy már mindennek s minden csak a te belsőséged...: egyszerre isteni biztonságba hal földi tudatod s a nagy, kék réten kezdik mennyei tücsökzenéjüket a csillagok.

10