Hegyi Katalin (szerk.): „Életem regénye”. Kísérő kiadvány a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett kiállításához (Budapest, 2005)
Feladatlap 2.
Éppen az édesapám példáján tanultam viszont meg egy nagy dolgot. Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. A gyermek nem a szülőé, a gyermek valami magasabb közösségé, a fajé? A fajtáé? Nem, a leg- magasabbé: az egész emberiségé... Minden szülő, én is, aki arra számított, hogy gyermekei ott folytatják, ahol ő abbahagyja, a legbámulatosabban csalódik. Ezért én egy közvetítő megállapodásra jutottam önmagámmal, már fiatal apa koromban. Azt mondtam: a gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell hogy fizessen. Édesapámnak a család olyan gyönyört hozott, amit semmi munkával, áldozattal és pénzzel megszerezni nem lehetett volna. S én magamról ugyanezt mondhatom el. Senkitől és semmiben olyan megnyugtató jóérzést nem kaptam, mint mikor a család melegében lelem fel magamat. Édesapám egyszer azt mondta, ezt is valami nagy gyaloglás közben: - Van tiszta véretek, evvel megelégedhettek. Felneveltelek és sohase hagytalak el, nekem ne adjatok semmit, én majd megdöglök, fizessétek meg, amivel nekem vagytok adósok a magatok gyerekeinek. Ennél nagyobb bölcsességet nem tudok. Hallom az édesapám hangját, s elfojtja a szív a hangot. Bevégeztem életem regényét... Újra éltem egész életemet. S nem is kívánok többé magammal foglalkozni. Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról. A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel. És aztán még egy kicsit heverni az őszi verőfényen. Akkor rávéshetem a márványnévjegyre: Éltem. ” {Életem regénye, 1939) 29
