Hegyi Katalin (szerk.): „Életem regénye”. Kísérő kiadvány a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett kiállításához (Budapest, 2005)

Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmond számára az 1909-es év nagy sikert hozott. Hét krajcár című elbeszéléskötetéről Ady Endre írt méltató kritikát, fél év múlva, december 17-én pedig Sári bíró című színművét mutatta be a Nemzeti Színház Blaha Lujza főszereplésével. Óriási sikerrel játszották a darabot, akkori helyzetükhöz képest rengeteg pénzt keresett vele. Ráadásul nem maradt el a szakmai elismerés sem, az Akadémia huszonhárom színmű közül az ő darabját tartotta méltónak a Vójnits-jutalomra, s ez a kitüntetés 1000 korona pénzösszeggel is járt. Felesége, Holies Janka takarékos beosztásának köszönhetően jutott is, maradt is az 1909-1910-es év jövedelméből. Ezek a sikerek tették lehetővé, hogy 1910-ben telket vásároljon Leányfalun.

A leányfalui ház 1913-ban

„Mikor legelőször kimentem Leányfaluba, azok a parányi mozzanatok, amik értek, máig éppen oly becses alkatrészei a kertnek, mint a föld maga. Rózsahegyi Kálmán hívott meg egy tavaszi napon, mikor a hajó megindult. A Sári bíró tavaszán. »Zsigám, gyere ki, tiszta Svájc.« Mikor a hajó Békásmegyer magasságában úszott, meglepetve és boldogan láttam, hogy a két part kopár alföldi legelő, tiszaháti módra füzesek és martok szakadnak, s Budapesttől tizenkét kilométerre az ázsiai steppék hangulata volt. Akkor még egyetlen csónak sem volt a vízen, s kiránduló a hajón rajtunk kívül senki, s egyszer csak megszólal Kálmán nagy elragadtatással: - Hát nem szép?... - Szép, szép, de hol van Svájc? - A kedves öreg komédiás, akinek már akkor kezdett ezüstösödni a sörénye, nagy gesztussal mutat körül: - Hát nem?... - Kálmánkám, voltál te Svájcban? - Nem. - Mert én voltam.

Mikor kint voltam Rózsahegyiékkel, pezsgős ebéd után körülvittek Lányfaluban, hogy válasszak egy házat nyaralónak, aztán majd ha egy nyarat kint töltök, választok valamit s veszek. Hát nekem a meglevő villák nem tetszettek, mind sötét volt, nedves, talajvizes, fákkal zsúfoltan körülültetve, hogy semmi levegő... Hegyoldal, kapaszkodni, az sem ízlett alföldi bakancsaimnak... Egyszer csak látok egy hegy alatti nagy kertben egy csodálatos diófát. A lombja körül a földig ért, mint egy ősi sátor. A diófa nálunk a Tiszaháton szent állat, szinte vallásos tisztelet illeti. Diófák és szilvafák. Csécsén, odahaza a szilvások a nagy kincstárak, a nagybátyáméknál éppen azokban az években voltam egy lekvár főzésen, ahol teljes egy hétig főzték a szilvalekvárt, s harminc legény és lány dalolt és táncolt és vigadott a gyönyörű őszi éjszakában reggelig. Hát ez olyan diófa volt, hogy Csécsére is beillett volna. Mondom: ezt a fát megvenném.”

{Kertem regénye, 1938)

10