Barna Beáta: Szentjánosbogárkák. Gárdonyi Géza világa (Budapest, 2013)

Szentjánosbogárkák

Azonközben elmúlt a nyár. A zöld erdő lassanként átváltozott sárga erdővé. A falevelek lehulltak. A hideg szél lerohant a havasok tetejéről, és haragos zúgással rázta le a fáknak megmaradt lombjait. A rozoga ajtót is leszakította.

Akkor szállta meg csak a félelem Ugrit.- Jaj, istenem - szólott -, itt a tél a nyakamon, és én még nem is gyűjtöttem!

Szaladgált, kapkodott jobbra-balra ennivaló után, de már akkor a makkot, mogyorót fölették a vaddisznók, a diót pedig betakarította a borz. Ami kis hulladék maradt volna még a földön, a haraszt között, azt a hó egy éjjel vastagon betakarta. A mókus ínségre jutott. Behúzódott a legbelső rejtek- szobába, és ott bánkódott a nyomorúsága fölött. Csakhogy a téli szél ott sem hagyott neki nyugtot: besuhogott az ajtót- lan odún, és megháborgatta kegyetlen hidegével Ugri urat. Ekkor jutott eszébe az öccse.

Vajon mi lett abból? Hátha jó meleg hajléka van, s tele a kamrája?- Bizony rosszul bántam vele - szólt aztán könnyezve -, de annak mindig jó szíve volt, talán megkönyörül rajtam.

Éhesen és dideregve nekiindult a zúzmarás erdőnek. Sehol egy falevél, sehol egy bogár, sehol egy pillangó. Csak a vaddisznó turkál a hóban, s a varjak kárognak a száraz faágakon.

Bekopog az első odún, amelyet talál.

Semmi felelet.

Kopog erősebben.

A fülesbagoly fölébred a sok kopogásra, és mérgesen kirobban. Megcsapkodja a szárnyával, megcsipkedi a szájával.

Adta kóborló mókusa!

Kendnek ide semmi jussa!

Mit zavar itt, ilyen-olyan,

az én csöndes lakásomban?

Megy odább a nyomorult mókus. Keze-lába reszket a hidegben. A fülei különösen fáznak.

Bezörget a másik odún. Zörget itt sokáig.- Ki az? Mi az? - szól a kígyó, az álmot kidörzsölve a szeméből. - Ki mer engem háborgatni?!- Kérem alássan - kiabál be Ugri -, nem lakik ott egy Bugri nevű mókus?- Micsoda? - szól mérgesen a kígyó. - Hát tudakozóintézet az én házam?

Azzal kiugrik és akkorát csíp a mókus lába szárán, hogy az visítva menekül.

Megy dideregve és éhezve tovább.

Megint talál egy odút.

Ide már nem mer bekopogtatni. Megvárja az éjszakát.

A csikorgós hidegben aztán bekukucskál a hasadékon, de sötét van: nem lát semmit. Kinyitja a zárat, hogy beljebb nézhessen, eközben megcsúszik a lába, és zsupsz! - beesik az odúba.

A sündisznó odúja volt az.

A sündisznó nehéz álomban, összekuporodva feküdt az odúja fenekén. Égnek állott minden tüskéje.

Jaj, a mókus de megjárta: ezer tüske közé esett! Alig tudott vissza kimászni az odúból.

Végre hetekig való keserves kóborlás után ráakadt az öcs- cse hajlékára.

Kopogtatott alázatosan:- Ki az? - kérdezte Bugri.- Én vagyok, a te szerencsétlen bátyád.

Burgi kinyitja az ajtót, és a nyakába borul a bátyjának.- Isten hozott; no, szép tőled, hogy meglátogattál.- Hát nem haragszol rám? - kérdezte Ugri sírva.- Hogy haragudnék rád, amikor látom, micsoda siralmas állapotban vagy.

Beteg voltál, édes bátyám? No, gyere a meleg taplókanapémra, takard be a lábad mohapaplanommal, aztán egyél is valamit, mert látom, éhes vagy; aztán mondd el, mi történt veled.

Hogy miképp beszélte el Ugri mókus az öccsének a nyomorúságát, azt már én nem tudom. Hanem azt láttam, hogy egy hét múlva hogyan sietett haza egyik zúzmarás fáról a másikra ugrálva. Pedig ugyancsak megvolt terhelve, egy ajtónak való fenyőfa deszkát cipelt meg egy meleg pokrócot meg egy zsák mogyorót.