Thuróczy Gergely (szerk.): „Vénusnak szép játéka”. Erotika a magyar irodalomban (Budapest, 2004)
Dávidházi Péter: Egy testrész hűlt helye, avagy erotika és elfojtás az irodalomtörténetben
szűkebb, a szeretkezés tematikájára szorítkozó erotika-felfogás jegyében keresve nem talált versei közt megfelelő költeményt, azért persze jócskán akad Petőfinél (ahogy a többieknél is), amitől egy jólnevelt irodalomtörténet szívesen elfordítja a tekintetét. „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele,/Másik kezemben imakönyvem: a/ Szabadságháborúk története!” Azt hihetnénk, a kohói mézeshetek során íródott Beszél a fákkal a bús őszi szél... e finom rajzó helyzetképében nincs kivetni való, ám az irodalomtörténészek parafrázisában nyomtalanul eltűnik a női kebel, a férfi vonatkozó kezével együtt, s a retusálás olyan mesteri, hogy ha nem ismernénk a verset, nem fognánk gyanút. Riedl Frigyesnél: „a kohói kastélyban késő délután, künn a bús őszi szél a fákkal beszélget, a költő a pamlagon végig nyújtózkodik és a szabadság-háború történetét olvassa és a szabadság diadaláról álmodozik”. Horváth Jánosnál: „A költő kezében imakönyve: a szabadságháborúk története; gondolkozik olvasmányán [...] ”. Figyeljünk „a költő kezében” kifejezésre: a páros testrészek egyes számú megnevezésének nyelvtani szabályát kihasználva milyen elegánsan borít fátylat arra, hogy Petőfinél a beszélő férfinek hangsúlyozottan két keze van, és az egyikben, az elsőként említettben nem imakönyvét tartja, hanem valami egészen máshoz nyúl, s hogy e mozdulatnak (ha már mindenáron életrajzilag értelmezünk) köze lehet a mézeshetekhez, amint a sejtető három pontnak is, amivel Petőfi az első versszakban a „Dél s est között van az idő, nyújtózom/A pamlagon végig kényelmesen...” mondatot zárta. Fél évszázaddal később Mezei József elemzésében a férfi visszakapja ugyan megtévedt kezét, a nő is keblét, de azonnal megtudjuk, hogy mindezt nem szabad úgy gondolni: „Az ellentétek jelképes ábrázolása a két kéz, amely allegorikusán fogja át mindazt, amit a gondolat kifejt. Ebben a képben a szabadságot és a boldogságot birtokolják a kezek. A »kebel« a szív és érzelem, bensőségesség, emberség allegorikus neve [...].” Am legyen, elvégre a jelkép itt igazán kéznél van, az allegória is kézenfekvő, de mégis: honnan és miért e vers értelmező hagyományában ez a feltűnő húzódozás? Mit vétett a csupán szelíden hullámzó kebel, hogy már csak hűlt helyét találhatjuk az irodalomtörténeti pamlagon? Petőfi idézett sorait miért csak szépirodalmi mű, Kerényi Ferenc Júlia című monodrámája (1998) hozhatta összefüggésbe a nemiséggel, s láthatott benne szeretkezés utáni boldog helyzetképet? Valószínűleg főként azért, mert az erotikus fantázia öntörvényű és zabolátlan, s ha szelleme egyszer kiszabadul a palackból, a küldetéselvű irodalomfelfogás szemszögéből nézve félő, hogy zavart kelt és bűnös eltévelyedésre csábít. Nemhogy egy mell, még egy női kéz is veszélyeztetheti a hazafias küldetést, ha a róla való fantáziálás oda jut, mint Babitsé Játszottam a kezével című költeményében, amelyben a képzelet mindent átformál, mígnem „tündértest a pici kéz / mely rózsás-meztelen igéz / s a hely hol összeomlik ága / mint csöpp csípő hajlása, drága”, s a monológ alanya végül nem fél kimondani, hogy nagyobb örömmel ontotta volna e kéz „kis ujjáért a csobogó vért,/ mint száz királyért, lobogóért”. Ismeretes, hogy e zárósorok miatt az 1915-ben megjelent költemény szerzőjét hazafiatlanságban marasztalták el, a királyukért és lobogójukért harcba menő frontharcosok megcsúfolását vetették szemére, és fblGyulai Líviusz: Illlusztráció Wfeöres Sándor Psyché]éhez (PIM)
